Natalie Danaisz haiku versei

nem szólok nem szólsz
kihűlt teát kortyolunk
nincsen benne méz

fázom. kint esik.
forró teával várlak.
kihűl majd ez is.

vadvirág nyílik
a legszebb álmaimban
egy földút szélén

őszi lugasban
emléke még a nyárnak
lepkét vár a fény

egynyári virág
esendőn néz rám és én
mit hazudhatnék

öreg szomszédom
házában senki sem gyújt
érkezőnek fényt

madarak karma
szaggat őszi ködöket
kivillan a nap

őszi ködökkel
takarja be a földek
felhasadt bőrét

barackvirágot
ringat ráncos ág-karján
remegő vén fa

kalitkát zár rád
az idő ha feleded
kirepülhetnél

napernyő alá
bújt lustálkodni tegnap
a reggeli fény

rózsafa fénylik
arany mosolyba mártva
hajában csillag

cserépben nevelt
hajnalkák ringnak rozsdás
teraszkorláton

hajnalkák táncát
szélcsengők énekét add
meg nekünk még ma

lejárt jegyekkel
kínosan fészkelődünk
mulandóságban

odarejtelek
ahol katángkék selymet
ringat a lágy szél

reményeimnek
tüskés vadrózsabokrán
bimbót bont a fény

aki lehajol
a földig csak az láthat
mindenek fölé

a túlsó parton
fényfoltokban lüktetnek
kis túlélések

halkan szeretlek
úgy mint langyos szél szeret
szomjas virágot

mit rejtegetsz ott
abban a legbelsőben
ahonnan kizársz

összezáródott
mézédes szirmai közt
haldokló bogár

haikut próbál
pulthoz kötözött tollal
szabadságról ír

minden zuhanás
őrzi szabadságában
szárnyalásodat

ki rózsát ültet
még időben számoljon
a tetvekkel is

Isten házában
lélektől lélekig tart
útja a fénynek

amit itt megóvsz
a legsötétebb percben
fénylik majd neked

felégett réten
lepedőnyi koromból
zöld fűszál néz rám

az első képen
anyám szeme hűs kék tó
benne lebegek

csontsovány gyerek
mellett tar földszilánkon
keselyű gubbaszt

felhőfodrokat
fest a végtelen kékre
s elbújik benne

nyárfa-szöszöcske
vattázza fehéren a
száraz ágakat

arany szálacskát
rejt kócos felhőgyerek
ingébe a nap

felhőszoknyában
a szél dalára táncol
napszívű virág

öreg szomszédom
tavalyi metszése most
utolsót terem

anyám szavától
gennyes sebek gyógyulnak
heg nélkül tisztán