Nikolett Molnár haiku versei

Esőben sírok,
talán lemossa rólam
emlékedet is.

Erjed az idő,
részeg minden pillanat.
Örökös másnap.

Idő árnyéka
oldódik sötét térben:
növekvő kozmosz.

Pattanó szívhúr,
végleg belém költöztél.
Véremben alvadsz.

Múlt gyökerein
vasúti sínek futnak.
Lejárt menetrend.

Álmodnék veled
Holdnak igazgyöngy porán
közös jövőnkről.

Magányos levél
vár sor(s)ára, hogy ő is
lehulljon végre.

Takard be szívem
ki nem mondott szavakkal
egy túl szép éjen.

Magányos platán,
kérge mögött évgyűrűk
múltról mesélnek.

Néma daru száll
elfeledett idők közt:
emlékeket gyűjt.

Törékeny az éj,
óvatosan lépeget
a Hold fényénél.

Nem mondhatom el,
ami a legfontosabb,
így marad: csak csönd.

Télbe fordultál.
Szívemben jégvirágot
bont az elmúlás.

Fényképen nézlek,
ilyenkor nem fordulsz el.
Piruló magány.

Hűvös csendben tán
nem is a tavasz múlt el,
hanem mi ketten.

Ne bánts meg újra.
Két szomorúság közt már
fakul az idő.

Hogy tud így fájni
elvesztése annak, ki
enyém sose volt.

Belőlem túl sok,
belőled túl kevés volt
az odaadás.

Elmúlni szépen,
ahogy hópehely olvad
betonon, csendben.

Szerelmünk lapján
tán sosem lesz más írás,
csak az, hogy: soha.

Párnám csillagköd,
sötét anyag takaróm,
álmom: végtelen.

Félredobott plüss
tanulja meg helyetted:
minden mulandó.

Legszebb az ősz, mert
minden pillanatában
múlik, mégsem sír.

Te vagy a színem.
Nélküled csak fekete-
-fehér kép vagyok.

Nem vagy, hiányzol,
rajzolom az időt, hogy
teljen a sírás.

Elfogyhatnál már,
lehetnél végre emlék.
Régóta fázom.

A part nem mesél,
lassan tavaszra virrad,
benne még a tél.

Kitárt szárnyú gém
- nem indul, nem érkezik -
égről álmodik.

Megfestelek. Mondd,
vajon hány ecsetvonás
a magányosság?