Pék Bálint Márk haiku versei

Csukott szemekkel
szerettem beléd, akkor
és ott igazán.

Én már csak akkor
sem hiszem, ha a saját
szememmel látom.

Néhány embernek
mintha jobb oldalt lenne,
s dobogna szíve.

Boldogságom úgy
vonzod, mint madarakat
kelet ha tél van.

Isten teremti
a valóságot, mi a
magyarázatot.

Megfeledkezem
mindenről, rólad is, ha
reád gondolok.

Bárkit is kergetsz,
a komplementert nézve,
Ő kerget téged.

Oly szótlan szeret
ez a feszített csöndünk.
Már-már megszólal.

Nem ő, még csak nem
is a célja, egyedül
amit cselekszik.

Tíz-ezer évnyi
együttlét. Szép pillanat
lehetne veled.

Csak azért nézek
csillagokat, mert tudom,
épp te is nézed.

Az eső sírva,
a nap pedig nevetve
tud csak szeretni.

Náthás volt a múlt,
kiköhögte a jelent,
S gyógyul a jövő.

Farkasok nézik
szemét a holdnak. Vonyít
a magány s a szél.

Setéten jártam,
a bizalomnak rétjén,
csak reád várva.

Reggel mellettem
ébred, elpirulván néz
engem, s én is őt.

Belém borzong a
tér s kirázza a hideg.
Szél hozta emlék.

Én a figyelmen
kívülről jöttem. Téged
meg otthagytalak.

Kihűlt karosszék
leng előre, majd hátra.
Az idő telik.

A folyóparton
találkoztunk, én és az
élet. Ő késett.

Mindegy, hogy egy perc,
óra, nap, év vagy élet.
Lényeg, hogy kevés.

Belepusztulok
a semmibe, hogy legyen
végre valami.

Úgy hagysz egyedül,
mint utolsó levegő
az akasztottat.

Az árcédulám
letéptem. Magam adom.
Nem érek semmit.

Éjjel, titokban
Találkoztak lelkeink
Amíg aludtunk.

Lábamat rázom,
mert sötétségbe léptem.
S árnyékom táncol.

Plüssöm nem beszél.
Túlmunkált bevarrt szája
Csöndesen henyél.

Balra evezek,
Hogy minden mi eddig nem,
Jobbra forduljon.

Fals poetica.
Bohócnak is mondanám,
A kifestett lányt.

Lapuló leány,
Lefedve levelekkel s
Liliomokkal.