Ruszka Zsolt És Edith haiku versei

Gőzölgő kávé,
örök élet illata,
lassan megiszom

Lám, egyszerűen
besötétedett, csillag
hullás közeleg.

Ablakot tárok,
levegőben illatok,
csendesen alszol.

Homok órából
pereg az idő, nézem
homokszem vagyok.

Meghalhatok már,
csillogó tó tükrében
láttam az Urat

Sár, benne gyémánt,
test, benne lélek, akkor
miért is élek?

Leszállt az este,
vállamra tette kezét,
reggelig maradt.

Felhőnek csókolt
kezet a hegy, hát ki sem
nézték belőle ...

Felhatalmaztam
magam a boldogságra
rábólintottak...

Eső utáni
szivárványon hintázik
egyedül, remény.

Keresd azt ami
polaritáson túl van
- Isten országa.

Töviskoszorú,
rózsabokorba szorult
galamb fájdalma.

Kalapot emelt
helyettem a szél tegnap
udvaroltatna

Rózsabokorban
reggelizik a hajnal,
kutyafuttában

Út menti szélben
levelek hancúroznak
haláluk előtt

hűvös reggelen
szinte hallani lehet,
boronál a csend

dió földre hull,
szárnycsattogtatással jön
az ősz miközénk

Magamhoz való
viszonyulásom szerint
bánok veled is!!!

Hegyet megmásztam,
nem tudom elítélni
azt ki lenn maradt

Ha valami fáj
örvendjél, fokmérője
annak hogy még élsz

Kirekesztetted
magadból magadat is
utána engem

Költészetemnek
sziklán nőtt vadvirágok
a beporzói

Rásütött a Nap
a mulandóságomra,
megszépítette

Sötétségben is
lampionakat enged
útjukra szívem

Hasamon csúszok
egész nap, ezért köpöm
az embert szembe

Száraz levelek
közt gyík szalad, zörgeti
a csendet reggel.

Szántóföldön csont.
Ködbe veszett dicsőség
ékes lelete.

Terepszemlét tart
kukoricatáblában
a lemenő Nap

Elbújt a csend is
kukoricatáblába,
azóta zörög

Szalad az idő,
nyomában pompázó fák
színkavalkádja

Lehullott levél
halálában gyönyörű
kiteljesedés!!

Sóhajtott a lét,
páragomolyagokat
dobált az égre

Hajnali csendben
virágot bont a reggel,
nyakamba teszi

Repedt föld sóhajt
eső után epedve,
szívbemarkoló

szalmakalapban
felejtett virágcsokor,
minden mulandó

Traktor tetején
barázdabillegető
lopja a napot