Somogyi Judit haiku versei

tyúk volt vagy tojás
éhes embernek már nem
filozófia

mindig egy hajszál
választ el a sikertől
már kopaszodom

meglepetésként
kicsomagolhatnád a
rejtett énedet

csendembe egy szú
lopakodott merészen
ő is rágódik

egyszerűségnek
kopott ruhája alatt
nagyszerűség él

egy gondolatom
ladikja léket kapott
most partot keres

észre sem vettük
angyal szárnya felettünk
óvta perceink

lágy érintésed
apró énekesmadár
szívdobbanása

életem montázs
válogatott képekkel
kerethiányos

fűzfa gyökerét
folyó öleli lágyan
mélyben bölcső ring

padon üzenet
öreg akác illata
válaszért sóhajt

millió mákszem
füleli a föld szelíd
szívdobbanását

botladozik az
idő elfáradva néz
ki támogat kit

virgonc fürge szél
rohan majd elbújik a
nap mosolyában

csillagporból gyúr
fénylő szobrokat a hold
képzelet szárnyán

rügyező télben
fák bokrok sóhaja száll
féltik a jövőt

remény malmához
hordd csak a szemenszedett
hazugságokat

sosem akartam
mindent csak azt a csendet
mi kettőnk közt van

régi emlékkönyv
egy lapján tintapaca
alatt szív dobog

hallgatásomnak
bőbeszédűségét a
szememben keresd

apró hópelyhek
alatt a délceg fák is
fejet hajtanak

a nyár illatát
koszorúba fontam most
teámhoz napfény

hó sem takarhat
mindent csodás takaró
de mulandó is

hideg reggelen
falevelek vacognak
pőre öltözék

szemét tetején
kidobott virág virul
de haldoklik már

szürke reggelem
szavakkal színesítem
és szeretettel

az öröm könnyed
míg testvére a bánat
nehéz tud lenni

november házát
október béleli a
rőt levelekkel

krétával rajzolt
szívet most köd takarja
míg jön az eső

folyó felett egy
korhadt vén híd sóhaját
a part siratja

pilleszárnyon száll
az idő néha rám néz
jó a mosolya

kék ég alatt a
hófödte csúcshoz közel
serpák teáznak

bakancsot húz a
hajnal várják a hegyek
hópihe alszik

ősz ringat nyarat
tél majd betakarja a
tavasz ébreszti

ház tetején ül
a hold macskát simogat
szerenád után

magány tavába
remény dobott követ a
csendet törve meg