Somogyi Klára haiku versei

körbedúdollak
hangom koszorún csengő
karácsonyének

virágporba ért
orral sosem szeretnék
komolynak tűnni

kezdőlépések
mind véletlennek látszó
tapasztalások

teliholddal is
versenyt fénylenek piciny
győztes csillagok

hibával írni
mint szájszélen morzsával
jót beszélgetni

esélyt teremtünk
sikertelenségeink
tanulságain

sarokban állva
térdemnél csak a szívem
lett még kérgesebb

titoksarkaim
mind simogatásodra
nyílt virágszirmok

elszállt felettem
az idő én elbújtam
ő észre sem vett

karmazsinvörös
éjek dús ölelése
hajnalkékbe ring

hajlított testben
feszülünk öröklétnyi
pillanatokért

hajnalcsillogás
gurult végig lecsúszott
takaróm helyén

telt köddunyhából
nehezen szült fényt a Nap
az erdő felett

szabályokba fúlt
képzeletem minden nap
újraélesztem

Hold fényvirágból
szivárványkoszorút font
éjudvarába

mondok valamit
hogy elhitessem veled
jobb ha hallgatok

múlton rágódni
mint naponta mázsányi
magot számolni

emlékeikkel
mára a levelek is
virággá váltak

anyám az élet
tüzét gyújtotta apám
érte a gyertyát

eleink írták
múltunk üzeneteit
a holnapokba

virágsziromban
is meglátod magad ha
van hozzá erőd

nap csókjaitól
tengervíz verítékén
gyöngyök születnek

ne segíts másnak
haragudni mert végül
magadra maradsz

pillanataink
köztünk repkednek míg el
nem kapjuk őket

álsággal élő
ki sebet ejtve hagy el
bűntudatlanul

kapjunk el együtt
egy boldog pillanatot
és neveljük fel

ki sebed ejti
igazával távozik
bűntudatlanul

ajándék melyet
naponta érez kezem
kézmelegedben

a hazugságok
nyitott könyvben hevernek
az asztalunkon...

holdfénycsónakos
evez sötét ég taván
csillagot merít

szél sikoltva rí
pörög zokog dörömböl
lassan elfárad

őszi lombok közt
szél bújócskázik végül
magára talál

ha csillagot látsz
nem mindig pofont kaptál
saját fényed az

eddig aranyra
festette képeit most
fütyül rá a szél

háttérképeit
újra megfestette csak
mi vagyunk mások

bíborra festett
nyári napok képeit
hordja szét a szél