Somogyi Klára haiku versei

fakoronákat
festett most mozaikol
szines szőnyeget

nyári melegben
ha eljössz hozzám újra
árnyékom ölel

éveink alatt
elszakíthatatlanná
nemezelődtünk

érdemek szerint
múltamban takarítok
agymosásom van

teaillatú
réten ébredtem reggel
csészémben hoztad

sorsom kezében
gyűrt papírlap mit nekem
szánt felülírtam

A véletlenek
összefüggései csak
ismeretlenek...

beleakadtunk
elkerülhetetlenül
egymás sorsába

az elismerés
szükséges feltétele
a folytatásnak

kertek alján még
kéz a kézben jár a nyár
ősszel andalog

kiket legjobban
segítünk ritkán tudják
miben van részük

minden változik
érvek háborújában
fejben dőlök el

régi dallamok
találkoznak a völgyben
emlékrandevú

fázós takaróm
magamra terítem így
öleljük egymást

hervadó őszben
fázik kiskertajtóm is
magamra húzom

sápadt holdfényben
keresem a holnapom
tegnap még megvolt

holdszőtte tájban
fényt szitál ősz hajadra
a korai hó

teliholdas éj
csillagmintás ágyneműt
paplanomra húz

óriás a hold
edénye teli fénnyel
csorog a földre

kis pocsolyában
szellőt játszik a szél is
ma újra gyermek

lepkéből se lesz
megint lárva mi elmúlt
visszavágyni kár

illúziók csak
addig élnek bennünk míg
szárnyaink vannak

Játszunk... így néha
megfeledkezik rólunk
a múló idő.

futásainkban
mindig az győz aki épp
elérhetetlen

telihold fénye
csorog a földre ezüst
mázas csuporból

kerti padra ült
mellém egy árnyék ősszel
egyre többször jön

kertkapum alatt
füttyét próbálva ki-be
jár az őszi szél

őszi lépteim
alatt reccsenő avar
csiga vagy dió

Végül ha meg is
bocsátottunk újra csak
félve szeretünk

megbocsátáskor
kicsit átírjuk saját
szabályainkat

minden falevél
repülése más... első
az egyetlenben

Haikuink mind
csendesen tűnnek el egy
pillanatképben

nagy álmok sosem
válhatnak valóra egy
röpke perc alatt

keresztutaink
lehetőségek csupán
nem garanciák

valaki éjjel
betakart újra mint még
nagyapám régen

ablakot nyitok
hogy beköltözzön hozzám
a maradék nyár