Somogyi Klára haiku versei

Ha arra járok
tüskéiddel érj hozzám
megsimogatlak.

Virágos asztalt
terít elénk Földanyánk
amíg van miből.

Halvány lila gőz
kering fejem fölött, még
tőled szédelgek.

Nem számolja, hány
csillagot szór végtelen
vásznára az éj.

Féltékennyé lett
harmatcsepp óceánra
hiába gondol.

Folyó sem kérdi,
merre folyjon, miközben
mégis célba ér.

Tollfosztott remény
üveghegyen is túlra
szállt el magamtól.

Nem kérkedek, csak
árnyékommal hűsítem
szíved bánatát.

Feléd hajlok mint
napraforgód keletnek
naplementekor.

Csillagbaldachin
alatt álmos apályban
megnyúlik a csend.

Csillagbaldachin
alatt álmos apályban
part csendje nyúlik.

Lenge nő siet
szoknyája széle érint
karod bizsereg.

Túl a nádason
egy emlék merült ringó
csillagtengerbe.

Kontrasztok között
harmóniára vágyom
túl az ötvenen.

Ősidők óta
markol bánatom, mintha
akarna engem.

A költészet nem
filozófia - finom
gondolatszalag.

Játékaimmal
babrálok, és hiszem, hogy
gyermek a világ.

Önmagam elől
futok, kék lovam hátán
ő is én vagyok.

Sötét ég alatt
kábán csüng a tótükör
csendje másolat.

Indulataim
halkuló szava már a
bizonyosságé.

Kurta szoknyában
illatot csilingelnek
gyöngyvirágaim.

Lenyomataid
hiába törölgetem,
legbelül vannak.

Felejtenélek
de kopog ajtómon a
kívül hagyott múlt.

Kertem illatát
cseppenként kóstolgatva
mossa az eső.

Másoktól igen
önmagunk elől sosem
menekülhetünk.

Várandós magány
szülte kérdéseimre
választ gügyögök.

Hímzéseimbe
öltöm virágaimmal
legszebb díszeim.

Száraz virágok
lelke burokban hamvad
tűnik illatuk.

Nehéz pillanat
vár ma ránk, agyonütjük
vele az időt.

Bocsánatot kér
tőlem a tükröm, hogy nem
vagyok a régi.

Csillagbőrbe bújt
az est, álmodó fényben
úszik a város.

Boldogságot küld
felém a nap, ma újból
bátran remélek.

Bocsánatkérés -
kötéltánc beismerés
és büszkeség közt.

Feszes ég alatt
hasadt felhősávon át,
pazar fény-balett.

Élükre vasalt
elméleteid gőgje
beráncolódott.

Lennék fény a szép
szemedben, hogy boldognak
lássalak tőlem.