Somogyi Klára haiku versei

Bocsánatot kér
fűz a fűtől, hogy eső
után könnyet ejt.

Padlás rejtekén
óralánc kattan, neszez
bogár járta csend.

Bizalmatlanság
körbejár, bizalommal
előbb célba érsz.

Titkolt vágyaink
gyümölcstelen szirmait
szaggatom veled.

Takaróm mozdul
mint régen, mellettem vagy...
álmodom megint.

Mi mindannyian...
hajszál híján vagyunk csak
tökéletesek.

Dicséreteink
elfogynak egyszer, ha csak
adunk belőlük.

Ég és föld között
még egy utolsót kacsint
a lemenő nap.

Tabu vagy ma is,
tagadásába fojtott
örök szerelem.

Neked éppúgy van
árnyékod, ahogy nekem.
Fény nem válogat.

Gyermekkorunkban
kinőtt hibáink néha
visszanéznek ránk.

Ablakomon át
bőrömre fátylat sóhajt
a fürkésző hold.

Vesszőkosárba
szőtt élet nyikorogva
mesél a fákról.

Kinek száján van
mindig a szíve, jobb ha
néha hallgat is.

Szalmakalapba
font szálak zizegése
rétekről mesél.

Kétkedéseink
árnyékában hisszük el
igazságaink.

Szép, bús szemednek
mély tüzébe olvadok
hű kékeimmel.

Száron rezegnek
kívül hordott sokszívek
telve reménnyel.

Új nyárra várva
bő szoknyában nyit kaput
pünkösd rózsája.

Tartóshullámba
csavart időszálaink
egyenesednek.

Bimbójába gyűrt
vörös selyemruháját
majd szél vasalja.

Bűnbánattól ejt
gyémántokat ölembe
lehulló könnyed.

Igazgyöngyeink
másolhatatlan fényét
idővel nyerjük.

Kő és rózsa vagy...
tetszhalott testedben szép
virágzást remélsz.

Szerencsesziget
délibábbal jön felém,
szomjamon nevet.

Lóhere alatt
hangya szerencsét számol:
egy, két... négy levél.

Szobafalra ír
reszkető szín-szonettet
hajléktalan fény.

Tengernyi sóhaj
mélye vár, színlelt vágyak
ölelésében.

Vágyóceánba
ömlő reménypatak hűs
cseppjeit iszom.

Megénekellek
napban, holdban, csillagok
tündöklésében.

Emlékeidből
koszorút kötök viszek
fényt könnyeimben.

Ahová lépsz, nő
halhatatlant játszó, kék
nefelejcsmező.

Nyomodba tévedt
lépteim hangja csendes
szívdobbanásom.

Retúr könnycseppek
már meggondoltam magam
befelé sírok.

Lételem véled
szeretve átsuhanni
kérész létemen.

Fényképeink mint
folyók álló cseppjei
szívdobbanások.