Szakályné Nagy Irén haiku versei

cseresznyefákon
csipkés virágrügypiék:
napszál öltöget

még tétlenkedik
a szív polcán megfakult
poros gondolat

dérpaplant terít
csipkevirágból az ősz
didergő tájra

ma sorsmuszájok
gubancait bogozzuk,
élet fonalán

vén nyár magot hint
az őszi vetésbe - majd
bölcsen odébb áll

túlontúli fény
ezeregy éjbe való
titkokat őriz

lélek hatalma
megtapasztalt tudással
odaadó csend

a szív hatalma
szívet ölelve szólít
világot tanít

elme hatalma
szíveken átgázolva
világot mérgez

szellő csitítgat
reszkető falevelet
őszbe kíséri

lélekcsend neszez,
bánatos szívet érint...
ígérő vígasz

szoba falak közt
sok kis emlék kucorog
elcsendesedve

megbillent az éj
csillogó díványa: egy
csillag legurult

föld kötényébe
kék szemű búza virág
kenyeret keleszt

kicsordult könnyek
dús szempillámra fűzték
lélek gyöngyeim

csillámló múltam
ezüst selymét hajamba
fűzte az idő

távoli helyről
üzenet jött a széllel
őszbe ért levél

kitört vulkán vagy
ömlengő lávafolyón
megperzsel vágyad

gyertya lángjain
viaszba olvadt csendkönny
gyógyuló hiány

fákon átszaladt
a tavasz a fényes nyár,
sárguló idő

árnyas felhőkből
friss cseppeket ejt a nyár
fellélegeztem

Kétszáz éves Tölgy,
Makkal ajándékozott.
Ölemben ékszer.

pilleszárnyakon
virágzik a pillanat
neved betűin

dörög a távol
téblábol a délibáb
hang és hő - hullám

tüzes csillagom
elhaló fénycsóvája
remény lobogó

lélekre dobott
folyami kavics súlyát
könnyek csiszolják

egy csillag húzott
fénycsóvát a Tejúton
Égi zarándok

augusztusi
éjben, csillagkosárból
fénylabdák hullnak

csepp buborékban
mesés üveggömb ringat
szivárvány álmot

tüzes vággyal jött
tarka tavaszra a nyár
lángvörös rózsák

csend öleli még
ablak alatt a hajnalt
kávé illatú

szóképekbe bújt
ki nem mondott pillanat
színes költemény

lágy vízhullámok
habselymébe merítem
verejték gyöngyöm

évgyűrűket hord
tipegő szarkalábon
a mulandóság

mélységig zuhan
lassú emelkedéssel
léthullámvasút

Napalkony pírja
felhőpriccsen végig nyúlt
vonzón gyönyörű