Szakályné Nagy Irén haiku versei

hegyek szirtje közt
szerelmet várva kacsint
havasi gyopár

hó csiklandozza
szarvasok talpát - indul
a Mikulás szán

mindenre ráül
önmagunk fénye árnya
remény játéka

karcos hajnalon
szél pupilláján tűhegy
zúzmarát hímez.

adventi csendben
hétről hétre angyal jár
gyertyák beszélnek

vízparton csend ül
altatót susog a szél
nádszál húrjain

télhangján a dal
fenyőfákon csilingel
karácsony este

művi csillogás
csörgő pénz neonfényben
delejes látkép

ónszürke felhők
ólomsúlyos permetje
esőt szemetel

fehér jégvirág
csipke szirmai nyílnak
színtelen a csend

november könnye
hűvös szélben gyöngyözik
didergő cseppek

egy ezüst csillag
nádszál rojtjain pulzál
álmodik az éj

avarban holló
csőre levelek közt ás
temet - majd rám néz

benéztem hozzád
hallom csended szavain
megírt lelkedet

zöld bodzabokor
tenyérnyi tányérjain
virágot tálal

dermedt fűszálak
szőnyegén a meghűlt szél
dércsillámot hint

zöld lombkorona
ágon fészekhinta ring
öt fiókával

felhők szárnyai
fölött narancsszínű Hold
égi töklámpás

Advent gyertyái
gyúlnak: hit, remény, öröm,
szeretet fénye.

ráncos kérgein
múlik az idő mégis
rügyeket fakaszt

kacsásat játszik
egy kavics: tó vizére
bordűrt pöttyözött

A csend ünnepén
Néma percek ölelnek,
Lüktet a hiány.

Szív pitvarában
a gyász emlékét, mécses
lángja, égesd el!

elszállt már a gyász
csak a hiányuk csendes
fényük mécsesláng

vigyorog a tök
álarcba bújt arcával
ördögi lámpás

éj boltívjére
csillagképeket festett
névtelen művész

zizegő zsongás
levelek harsonája
búcsú szerenád

zajos kis város
macskakő útján egy bot
támasz és magány

szívbemarkoló
lelki emlékben a múlt
esőkönnybe hull

fiatal őszben
megvénült a nyári fény
ajándék napok

megcsillant az ég
s az éjszaka méhéből
újhold született

ősz-tünde jár-kel
lábam előtt elhever
szájfényű levél

lebegő felhők
fátylaikkal pózolnak
sejtelmes árnyak

Még aprózza az
Ősz könnyező csókjait:
Rúzsfolt a fákon

magasat lépni
lázas vágy létrájára
nagy zuhanást rejt

rózsaszín fátylat
lebbent napnyugta előtt
szélcsendes alkony