Szalai László haiku versei

Tábortűz pattog.
Melege, s dala, ma már
csak fakó emlék.

Langy estén lombok
alatt pohár bor regél
megfakult múltról...

Fényben táncoló
portündérek nevetve
libbennek tova...

Izzó beton tér
regél tüzes meséket
tikkadt fák alatt.

Jégcsapból szökött
vízcsepp hull csilingelve
egy tócsa felé.

Erőtlen napfény
simogatja kedvesen
a fagyos mezőt...

Kárókatonák
gyász sora temeti a
megfagyott folyót.

Holtágak jegén
telihold táncol, s mulat
fagyos hajnalig.

Lopott hópelyhet
repít a szél pislogó
csillagok alatt...

Szederbokrom vad
tüskéi közt csicsergő
élet rejtezik.

Vadul marnak tél
lánctalan szélkutyái
fagyott arcomba.

Üres szülői
ház, csak a csend lakik már
oly rég odabent...

Gyertyaláng táncol
egy szellővel, vidáman
nevet, s ellobban...

Egy zöld fűszál a
jég alól kilesve új
tavaszról mesél...

Harkálypár kopog
szerelmi morzét. Odvas
fa dalol velük.

Apám hangja szól
a múltból, dorgál megint.
Most innám szavát...

Két veréb perel
egy falat kenyér felett,
komor ég alatt...

Borostyán kígyó
mar a vén fa törzsébe
és kúszik tovább...

Lelked szárnyal és
új világokat fedez
fel örömödre.

Harang panaszos
hangja száll a temető
felől - sötét dal.

A kopott plafont
bámulod nap nap után,
s kegyes végre vágysz.

Csak egy lábnyom vagy
a hóban, mit eltöröl
a reggeli fény...

Véres hold alatt
komor bagoly huhogva
temet tegnapot...

Hóesés fest csúf,
szürke világunkra szép,
fehér álarcot...

Könnyével mossa
tisztára utcáinkat
a szomorú ég...

Időutazó
kód, mi feltárja múltad,
s mutatja jövőd.

Gépeink lettek
uraink mára, s létünk
komor jövőt sejt...

Keserédes íz,
mely mámort s új erőt ad
ébredés után.

Tüskés bokrok közt
véres pihék vergődnek
a renyhe szélben.

A jogon túl ott
van - a csak haloványan
pislogó igaz.

Vasmadár hasít
fehér csíkot fenn az ég
bodros kék vizén...

Kis ibolya kék
fénye világít piszkos
szürke hó alól...

Arcod pírra vált,
elárul legott, s lelked
titkát felfedi.

Vidám nyári fák
derékig jégbe fagyva
várják a tavaszt.

A bolond tavasz
becsapott rügyein sír
az éhes rigó...

Konok kutyaként
rágódom morogva a
múlt egy-egy csontján...