SzKirián haiku versei

Lepereg a kék
zománc az égről. Vihar
sötétlik elő.

Szellő-pántlika
leng szőke szénaboglyák
dús illatában.

Skatulyába zárt
fénybogár a szerelmünk -
titokban ragyog.

Májusi mámor -
belemarkol a víg szél
nyírfa kontyába.

Tisztul az égbolt,
kibotorkál a ködből
az öreg fasor.

Fekete bűbáj
éjtarisznyába rejti
újhold korongját.

Nem várt vendégként
ajtóm előtt feszengve
toporog a tél.

Hópihetündér
patak sodrában járja
utolsó táncát.

Zabolátlan szél
lovak nyomában száguld
gémeskút felé.

Halott őz szeme
szelíden tükrözi a
remegő lombot.

Tavasz tábornok
sárga sereggel hódít
zöld birodalmat.

Jóllakott dongót
himbál a virág kelyhe
álmos délután.

Csobbanó kavics
vízgyűrűvel búcsúzik
parti bogáncstól.

Elhaló füttyszó
lebben fűzfa hajában.
Feltámad a szél.

Erdei ösvény
ezüst patakká válik
telihold-fényben.

Messzi kék hegyek
halvány ecsetvonások
őszi köd vásznán.

Hangyák sietnek
morzsányi kincseikkel.
Hangyatojások.

Talpalás közben
ezernyi utat bejár
vén cipészmester.

Pongyola pitypang
szélnek ereszti némán
mulandóságát.

Öreg földműves
széttárt ujjain át néz
lebukó napot.

Légtenger kékjén
vadludak szárnya rajzol
ösvényt a vágynak.

Kitárulkozik
a rügy tavasz csókjára.
Megbízik benne.

Gesztenyét gurít
elém az ősz nevetve.
Játszani szólít.

Csak egy kalitka
érti, mi a madárlét
igazi titka.

Fák közt ballagok.
Lombok ó-arany hangja:
őszi dallamok.

Kezem zsebembe
bújva elmereng titkán.
Téged simított.

Érzem. Leírom.
Néhány szó a papíron.
Cseppben a tenger.

Álmod a nappal
hiába tépi széjjel:
feltámad éjjel.

Kiknek lelkében
nem jut otthon a Dalnak,
mind belehalnak.

Mit ér a konok
harc? Azértis!... Azértse!...
Pereg a homok.

Kezemet kérte...
Legyezőm földre hullik.
Lehajol érte.

Katicabogár
sétál, leng a levélke.
Borsónyi béke.

Bemagolt igét
hint a pap. Bánom is én -
alszom a misén.

Csend ül a tájon.
Hiába vár a leány.
Hűlt rizs a tálon.

Lehet a magány
derűsen ringó ladik
hited mély taván.

Pókháló lebben.
Lehet-e szőni szebben
oltárterítőt?