T. Janka haiku versei

Bezárva érzem
magam, pedig mindig is
csak erre vágytam.

Vedd hülyére azt,
aki téged próbál meg
hülyére venni.

Bezárva tartasz
engem. Szabadság helyett
te kellesz: rabság.

Kopár sírkövek
közt ordítva tombolok.
Miért hagytál itt?

Nézel, de nem látsz.
Hallasz, de nem értesz meg.
Szeretsz, de mégsem.

Temérdek arany
közül te a kavicsot
választod: engem.

Rossz útra lépve
nézem a helyes irányt,
de megyek tovább.

A sötétségben
rejtőző kígyók lassan
körém fonódnak.

Nem az vagyok, ki
voltam, főleg nem az, ki
lenni akarok.

Szomorúság, mit
mosolyogva magunkba
zárunk örökre.

Tudván, hogy te őt
akarod, felesleges
szeretnem téged.

Ha eltipornak,
kelj fel. Az élet bosszút
áll majd helyetted.

Maradok, de csak
ha akarod... A mindegy
nekem még kevés.

Mikor majd egy szép
napon, fájdalmak közt meg-
halok, ott leszel?

Már épp sikerült
boldognak lennem, mikor
újra feltűntél.

Ha nem fejezzük
be a háborút, végül
az végez velünk.

Nem a te hibád,
hogy csalódtam benned, én
tévedtem rólad.

Pontot ne tegyél
még, ha szíved csak vesszőt
kíván hagyni most.

Vesztenivalód,
ha van, értelme is van
az életednek.

Halott a szó, mit
csak gondolunk, ám sosem
hagy el bennünket.

Hegy szélén állva,
kiről hittem, visszahúz,
a mélybe taszít.

Szavak: megannyi
bántó gondolat, melyek
felénk lebegnek.

A magány nem több,
mint torz tükrökben nézett
hosszú együttlét.

Itt állunk, ketten,
kézen fogsz, de nem érzem,
hogy számítanék.