Tóth Albert haiku versei

Szivárványszínű
létem beleveszik a
szürke napokba.

Csak visszafelé
érthető meg, de azt csak
előre éled.

Válságkezelés
helyett prózaian, csak
úgy, átölellek.

Ingyen átadom,
soha meg nem valósult,
legszebb álmaim.

Ajtókat nyit ki,
a logika ellenben,
ajtókat zár be.

Az érvelésnek
modern formája, hogy a
rosszat jobbnak lásd.

A szerelem a
hálátlanságok könyve,
első oldala.

Az egyik fele
kész dolgozni, a másik
fele kész nézni.

Mindenki saját
baklövéseit hívja
tapasztalatnak.

Nincs perspektíva!
Mormolta lemondóan.
(Ja, a tükrön ült.)

Mérhetetlenül
kevés időt adsz nekem
és oly drága vagy.

Már magamat hogy
is méltatnám, szerintem
nincs is rá szükség.

Drákói szigor
véltem anyámról, de csak
szeretett engem.

Csak körbe, körbe,
járkálok, nyíl sehol. Most
meg belémnyilalt!

És nem javítod
ki, így követed el a
legnagyobb hibát.

Ám ő átlátott
a szitán. Könnyű neki,
radiológus.

Ha álmaidat
összecsomózod, lesz szép
álomszőnyeged.

Hangyaszorgalma
volt, de ez ott a bolyban
nem volt feltűnő.

Egy kartonpapír
volt az ágya, elveszett
már minden álma.

Viszontagságos,
egyirányú út min jársz,
ez e te sorsod.

Szavakat tanulsz
és olvasol belőlük,
majd szótlanná válsz.

Biológia
óra lesz. Minden béka
elcsendesedett.

Teljesen mindegy
a rács melyik oldalán
állsz, nem vagy szabad.

Voltam már alany,
tárgy és feltételes mód,
s lennék múlt idő.

Úgy lángoltam, de
eloltottad tüzem a
józanságoddal.

Feledhetetlen
volt, csak az emlékezet
nem tudta mindezt.

Szótlanul ültek,
némaságuk tartotta
csak össze őket.