Toth Enikő haiku versei

Örök lakónak
beköltöztem lelkedbe -
szeretet-bérrel.

Borvörös hajnal
andalog - fekete éj
vásznát göngyöli.

Erős asszonyok
génjeit örökölte -
törékeny lényem.

Gyászos szívemben
emléked szövétneke
kegyelettel ég.

Addig terhelték
Voltjaim - kivertem a
Biztosítékot.

Sárga festékét
elcseppentette a nyár
- színecsetéről.

Pórázon vezet
az önérdek - maradj hát
örök szabadnak.

Szelíd lelkeknek
finomságát - igázzák
durva tettekkel.

Erénytelen gőg
gyűlöli az erényes
szelídség létét.

Zörög az üres
gőg - szelídség csendesen
végzi a dolgát.

Édes Földanyánk
szeretetéhez - olyan
mostohák vagyunk.

Méltóságosan
szerény lélek hatalmas
- gőgös parányi.

Alkony befonta
napsugár aranyhaját,
- Hold fésülködik.

Zajos életben
tanítottam léptemet,
csendesen járni.

Egy szirom vagyok
Isten rózsakertjében
- illanó illat.

Csoszogó lábad
angyalszárnyra cserélted,
drága jó Apám.

Szenvedésednek
végső sóhaja halkult
örökös csendbe.

Göröngyös úton
botladozol - megtanít
igazként járni.

Szomorúságba
jókedvet csiripelő
- égi vándorok.

Pipacsanyóka
levetette szoknyáját,
piroshoz agg már.

Rubin alkonynak
borvörös sugarain
bóbiskol a Nap.

Igazság fénye
kialszik - hamisságnak
köpenye alatt.

Hírből ismerős
hála sovány erszénye
- fámától dagad.

Tanítsd magadat
mielőtt oktalanul
embert nevelnél.

Mentegettelek
időközben elsodort
saját viharom.

Végre rájöttem,
az elvesztett barátok
- vadidegenek.

Jégcsapos eresz
alatt kiadó fészek
- szél licitálja.

Angyal-szitából
liszt-fehér áldás hullik
- zsenge vetésre.

Ezüstös hajnal
fényhajában borvörös
pántlika lebeg.

Bizalmam sose
veszítheted el - hiszen
nem adtam neked.

Mondd, megértenél
mikor szótlanságomnak
csendje rád sikolt?

Hallgatásommal
remélem minden titkom
elmondtam neked.

Mély folyó folyik
csendben - a sekély patak
hangosan csobog.

Emlékeket sző
az óév - talányokat
bontogat az új.

Hideg hó-paplan
alatt - szíveket dajkál
meleg szeretet.

Utolsó táncát
elropta a szelíd ősz
- itt az első hó.