Toth Enikő haiku versei

Mentegettelek
időközben elsodort
saját viharom.

Végre rájöttem,
az elvesztett barátok
- vadidegenek.

Jégcsapos eresz
alatt kiadó fészek
- szél licitálja.

Angyal-szitából
liszt-fehér áldás hullik
- zsenge vetésre.

Ezüstös hajnal
fényhajában borvörös
pántlika lebeg.

Bizalmam sose
veszítheted el - hiszen
nem adtam neked.

Mondd, megértenél
mikor szótlanságomnak
csendje rád sikolt?

Hallgatásommal
remélem minden titkom
elmondtam neked.

Mély folyó folyik
csendben - a sekély patak
hangosan csobog.

Emlékeket sző
az óév - talányokat
bontogat az új.

Hideg hó-paplan
alatt - szíveket dajkál
meleg szeretet.

Utolsó táncát
elropta a szelíd ősz
- itt az első hó.

Fagy csókolgatja
szirmot bontott érzelmek
- zsenge illatát.

Párás ablakok
pislákolnak - szép hajnal
bontja íriszét.

Azúrkék égre
November apó - szürke
paplant terített.

Piros hajnalfény
szűri át a kis szobát
- álmot cenzúráz.

Ezüstös minden
körös-körül, szőnyegként
hóharmat terül.

Szürke ködfátyol
lebeg a világ felett
- fény hasogatja.

Kucorgó zöld fű
fagyos éjszaka után
fényre nyújtózik.

Szelíd reggelnek
hóharmatos szőnyegén
napsugár reszket.

Szúette pad áll
a kunyhó közelében
- pletyka ül rajta.

Esőben álltál,
messziről is jól láttam
arcodon könny fut.

Bitang a kedvem,
prímás szakítsd a vonót
- sírtam eleget.

Álomtalanul
átbillent az éjszaka,
napom most pirkad.

Ködfátylat húzok
esős múltamra - jöhet
a napos holnap.

Tóvizén tarka
falevél tovaevez
- őszi gondola.

Könnyem öntözi
sírodnak szikkadt rögét,
csenddel válaszolsz.

Tarka falevél
kapaszkodik konokul
- remény, ágon csüng.

Faggyal vívódó
rózsaszirom kibontja
őszi illatát.

Fényhintán ringó
ábrándos tekintetem,
avarba pottyant.

Sötétség taván
csillaggondola úszik,
álom tereli.

November kopog
emlékkripta ajtaján
- fájdalom felel.

Ökörnyál húron
napsugár citerázik,
őszi dallamot.

Hajnallány haját
fény fésüli - befonja
copfba őszanyó.

Évek szántanak
időekével - ráncok
gyűrődnek nyomán.

Szuvas küszöbön
erőtlen verőfényen
- szendereg az ősz.