Toth Enikő haiku versei

Fagy csókolgatja
szirmot bontott érzelmek
- zsenge illatát.

Párás ablakok
pislákolnak - szép hajnal
bontja íriszét.

Azúrkék égre
November apó - szürke
paplant terített.

Piros hajnalfény
szűri át a kis szobát
- álmot cenzúráz.

Ezüstös minden
körös-körül, szőnyegként
hóharmat terül.

Szürke ködfátyol
lebeg a világ felett
- fény hasogatja.

Kucorgó zöld fű
fagyos éjszaka után
fényre nyújtózik.

Szelíd reggelnek
hóharmatos szőnyegén
napsugár reszket.

Szúette pad áll
a kunyhó közelében
- pletyka ül rajta.

Esőben álltál,
messziről is jól láttam
arcodon könny fut.

Bitang a kedvem,
prímás szakítsd a vonót
- sírtam eleget.

Álomtalanul
átbillent az éjszaka,
napom most pirkad.

Ködfátylat húzok
esős múltamra - jöhet
a napos holnap.

Tóvizén tarka
falevél tovaevez
- őszi gondola.

Könnyem öntözi
sírodnak szikkadt rögét,
csenddel válaszolsz.

Tarka falevél
kapaszkodik konokul
- remény, ágon csüng.

Faggyal vívódó
rózsaszirom kibontja
őszi illatát.

Fényhintán ringó
ábrándos tekintetem,
avarba pottyant.

Sötétség taván
csillaggondola úszik,
álom tereli.

November kopog
emlékkripta ajtaján
- fájdalom felel.

Ökörnyál húron
napsugár citerázik,
őszi dallamot.

Hajnallány haját
fény fésüli - befonja
copfba őszanyó.

Évek szántanak
időekével - ráncok
gyűrődnek nyomán.

Szuvas küszöbön
erőtlen verőfényen
- szendereg az ősz.

Az égre nézek,
mert ott ragyog csillaga
Édesapámnak.

Ökörnyál fátylas
reggelek rőt-vörösén,
nyújtózik a fény.

Megölel az ősz,
mint nagyanya gyermekét,
tarka-féltéssel.

Azúrkéken szánt
a Napnak fényekéje,
felhőbarázdát.

Hamvas égvásznon
csillagok kara játszik
- fényszimfóniát.

Rőt-vörös ágyon
csipkézett felhőfodrok
- alkony szendereg.

Elmúlást zizzen
aratótábla szélén
felejtett kalász.

Felhőgomolyag
csipkét horgol az égre,
szél lebegteti.

Könnyes éjszaka
nedvét törli a hajnal,
napfénykendővel.

Szaladgáló szél
lombhacukát fosztogat,
tar ágra köd ül.

Hajnalkor ékül
csillogó harmatgyöngysor
bágyadt ősz nyakán.

Ágon felejtett
almára pírt csipkedett
a hajnali dér.