Toth Enikő haiku versei

Hamvas takaró
fejem felett - alattam
avarderékalj.

Jó tett csendesen,
gyalog jár - gőgnek viszont
hintó és dob kell.

Harangnak érce
elcsendesült - lényemben
éneke örök.

Égbolton szürke
selyemfátyol - kibomlott
őszanyó haja.

Tarka levélen
pókhasú harmatcseppek
- könnyes hajnalok.

Szél kigombolja
fáknak tarka gallérját
földre hull a lomb.

Hajnal hajába
font fátylas ökörnyálnak
titka - hosszú ősz.

Égboltra fröccsent
a bíborvörös tinta,
vihar hírnöke.

Őszi verőfény
pompában - vakablakon
pókháló függöny.

Rég kattant zárnak
felnyikorgó emléke,
rozsdába serceg.

Lakatlan háznak
tornác léceiben szú
reszel emléket.

Bőséges harmat
derül szikkadt virágon,
hajnal didereg.

Hamvas égbolton
ezüstös csillagbojtok,
Hold hasa dagad.

Rozsdás avarban
élettelenül hever
sok nyári emlék.

Tótükrén a Hold
lágyan elringatózva
álomba csobban.

Gyémánt kacajjal
haját fésüli a fény,
kócos éj után.

Hamvas égbolton
csillagfényes takaró,
berken ködfátyol.

Szél, tarka lombot
gombolgat - ökörnyálból
csipkét sző az éj.

Macska napozik
szikrázó verőfényen,
dorombol az ősz.

A gyertyalángot
elfújta az őszi szél
- hajnal az álmot.

A vágtázó szél,
falevelet fogott be
hintója elé.

Elnyújtózkodó
éjszakák - ködtakarót
húznak magukra.

Ágon fityegő
falevél haldoklása
rozsdába fájdul.

Napfényfogatán
gyeplőt ránt a szelíd ősz,
verőfény lassít.

Andalog az est
borvörös alkony után
- csillag sürgeti.

Mint csillagos ég
úgy ragyog szembogarad
út-vesztett éjbe.

Üres a fészek
eresz alatt síri csend
- kopogtat az ősz.

Lombra rozsda ül,
falevél, múlást zörren
- haldoklik a nyár.

Tükörbe nézve
lelkiismeret köszönt
- maradj igaznak.

Szél hajtogatja
zizegő nádas között
- holdsugár árnyát.

Zöld lomb cipeli
ázva, égi áldásnak
ékes terűjét.

Elhagyott úton
tévelyegtem - amikor
lelked megtalált.

Esőcsepp táncol,
szél a szoknyáját rázza
- áll a nyári bál.

Faragtad bölcsőm
hímezted élethintám
- s kiborítottál.

Napestig rohansz
alkonybíbora fizet
- ez állandó bér.

Rád emlékezem,
az arcom időráncán
fájó könny szalad.