Tóth Kálmán haiku versei

Erősödő szél
röpteti el messzire
álommadaram!

Rohad a világ,
lesz hát mit rendbetenned
tündér unokám!

Tavasz kopogtat.
Mosolyogna lelkem, de
nagyon hiányzol!

Az emberi agy
több mint matematika
Kell az érzelem!

Két göcsörtös fa.
Philemon és Baucisz.
Együtt. Örökké!

Még alig pirkad.
Nyíló rózsát simogat
a hajnali fény.

Megvívtam csatám.
Győztem, köröttem már csak
üresség maradt.

Messzire repült,
mint az őszi fecskeraj.
Boldog gyermekkor...

Újra él szived
Eldobod mi összetört
Itt van a tavasz

Forrón tűz a nap
Elhihetnéd már végre
Szereted magad

Már nagyon fázom
Hideg elmúlás közel
Csak te melengetsz

Sárgára halkult
A fakuló fájdalom
Látom a végét

Szeretem szemed
Csapdába csalt értelem
Szemed szeretem

Vad nyári aszály
Vergődő hal a sárban
Elmúlik minden

Néha meghalok
Befelé fordul szemem
Csak téged látlak

Suttogva hívlak
A szerelem halk erő
Köztünk nem szakad

Szürke, fáj, üres
Nézel mintha látnál még
Keresed a fényt

Vonz a hegyorom
Lassú fakuló izzás
Kihűlt szerelem

Láncon lógó szív
Polcra hajtott szerelem
Föladott remény

Rejtsd el a szemed
Zúzmarás téli szellő
Tőlem féltelek

Tomboló szelek
Hervadó vörös virág
Csak a szív marad

Nem rút a halál
Nevetve incselkedik
De te légy erős

Nem adhatod föl
Bár vonzó a szakadék
Van még ki szeret

Palástolhatod
Hívhatod bármi másnak
De ez rettegés

Hideg most a tél
Csak máz kinn és kín belül
Örökké marad