Trummer Vali haiku versei

kékes hegycsúcsra
tüzes napkorong éget
izzó levegőt

sekély pataknál
düledező malom áll
búzát remélve

sárgult fényképek
tovatűnt életekkel
hiányt remegnek

vágyálmaimban
tengerparti köveken
hullámzik lelkem

arcvonásaid
szavaidra vetítem
mozaikokban

füstifecske száll
vidáman csicseregve
torzult lét felett

fázós tereken
üres magány-plakáton
téli szél matat

hol fent, hol lejjebb,
mint hullámok törésben
teherhajózunk

lángvörös az ég
égő csipkebokorban
hamvadnak vágyak

torkon ragadnak
a képletes ünnepek
képes felükkel

vén időkerék
évszakokon át gurul
időtlenségig

csend ül a tájon
hó rezdül fűzfaágon
néma jelbeszéd

megrepedt sziklán
kőkeményen koppan egy
fájó gondolat

halványan libeg
hideglelősen a Hold
jégmarta éjben

jeltelen sírok
mellett elsiet a csend
leplezetlenül

halálos csókot
nyom jéggé dermedt számra
kivagyiságod

tél jégkabátján
dércsókolta gomblyukban
hóvirág ébred

öreg magány ül
fenyőtelen ünnepen
széttört díszeken

ködben ül a táj
mereng a lét fájdalmán
keresztek felett

higgadtan állnak
bőrkötésbe varrt vágyak
könyvespolcomon

kezünk összeér
hegedűszóló alatt
elmélázódva

bármilyen a múlt
túlcsordul a jelenen -
minden jellemen

fúj a szél, fázom
rám gombolod kabátod
mosolyog a Hold

kérges tenyerek
reszkető ölbe hullva
tavaszt remélnek

szöknék mesékbe,
hol bohókás kis kobold
játszótárs lenne

megrozsdásodott
novemberi bánatok
kergették az őszt

sírni csak az tud
igazán, kinek szíve
szeretetéhes

mi szivárvány volt
együtt-lét palettánkon,
színevesztett lett

múltnak flörtjeit
fregolira csíptetem
bátortalanul

kékjét vesztette
november szeles ege
csüggedtségében

vagyunk a szóban
minden írott mondatban
kinyomtatlanul

egy csipkével vert
színehagyott kis kalap
flört-mámort sóhajt

billen a létra
könnyet nyel ijedtében
a zenebohóc

bölcsőtől sírig
útjaink ter(h)elése
elrendeltetett

vaksi vágányon
siklik vagány magányom
kiérdemelten

kendőzetlenül
látom félvak világom
arasznyi képben