Varga István haiku versei

Vadrózsák között,
te voltál a tündöklő
kedves virágszál.

Kávé illatát
lengte derengő szobád,
reggel csók helyett.

Kiben bízzak ha
nem tebenned Uram, adj
hitemhez erőt.

Árva fűszálon
ágaskodik a hangya,
eltévedt szegény.

Magot hord kósza
szélfodor, tápláló föld
hol otthonra lel.

Aggódunk érted,
hited erősítsen, kérd
Te is az Urat.

Tornyosodnak a
délceg felhők, párbajra
hívják a szelet.

Hajnali folyón
lebegő pára, olyan
mint a pipafüst.

Temető fái
között, a lomb sóhaja
holtak beszéde.

Szivárványt rajzolt
az égre, megbékélés
jeleként az Úr.

Csendes éjjelen
távolban bagoly huhog,
beleborzongok.

Árnyékkal takar
a hálás lombkorona,
a gondozásért.

Virágnak hittem
gondoztam és ápoltam,
futóinda lett.

Valamikor rég,
tüzes parazsat markolt,
ma reszket keze.

Ne adjunk teret
a köpködőknek, tükröt
tartsunk elébük.

Lézengő idő,
a szétporladt számlappal
felborult minden.

Lásd szorgalmamnak
mi lett a bére, kereszt
került fölébe.

Támaszom a múlt,
kapaszkodóm a jövő,
lépcsőt adj alám.

Hold udvarában
a Fiastyúk, csillagport
kapirgálhatna.

Ködfátyolt húzott
magára szégyenében,
ősz csupaszsága.

Feslett kabátban
sántít a hiúság, de
a lélek meleg.

Légy figyelmes, így
látod a szépet - a jót,
előre köszön.

Szorít a cipő,
de én csak megyek, lassan
fogynak az évek.

Rózsaszirom hull
a földre, csendes zápor
temetőkertre.

Szívem befogad,
bánj vele szeretettel,
ott csak vendég vagy.

A csonkra égett
gyertyák között, elfolyt a
végtelen idő.

Üres tarisznyán
kívül, csak üres lélek
az mi szegényebb.

Szívemben talált
táptalajt, a szeretet
elhintett magja.

Valóság árnyát
az igazság dobta rám,
hát így maradtam.

Bezárt szívedből
kihallatszik, lelkednek
fájó sikolya.

Korommal hintett
boltozaton, pislognak
apró mécsesek.

Május fehérbe
öltözött, mi ez ha nem
kényszerházasság.

Nem csak mögötted
követ az árnyék, néha
előtted is jár.

Legszebb csillag itt
van előtted, csak töröld
le a könnyeid.

A mérges felhők
harapdálják a Napot,
néha ők győznek.

Ásít a hajnal
felhő dunnájába, még
álmos a reggel.