Váronné Darabos Klára haiku versei

Jégcsap orgonál.
Imára hív a harang.
Hócsendes az est.

Fagyott most a csend.
Köd felhőköpönyegén
áttáncol a tél.

Pislákol a láng.
Elhidegül a világ.
Fészket rak a tél.

Varjúkárogás.
Hallgatnak a sírkövek,
mesét mond az ősz.

Diderget a tél.
Jégvirág metszetében
dércsípte remény.

Áttetsző kékség.
Jégnek páncélezüstjét
dér csipkézi ki.

Szürkülő alkony.
A csillagtalan éjben
kémény füstje száll.

Neszez már az Ősz.
Szívem rezdülésében
játszi fény csillan.

szél ostorozza
a ténfergő felleget,
rút varjú károg

Tört rögök sírnak.
Szakadozott a róna.
Vágtat a ménes.

Keringél a szél
sziromszoknyákat lebbent,
magasba repít.

Hold és a tenger,
szerelmük halhatatlan.
Megérint a csend.

Lehúz az örvény.
Viszontagságos élet.
Léphetek-e még?

leosztották a
lapokat, azzal játszok,
majd lépek tovább

Tikkasztó meleg,
nyár délibáb tüzében,
Esőisten sír.

Lehetnek csodák!
Tavasszal még a gaz is
bonthat virágot.

A szerelem egy
jótékony szenvedély csak
rejtély a gyógyír.

Akkor is hiszek!
Nekifutok, vonszolom
tovább életem.

Ölelésedtől
lelkem jégvirágai
újra pompáznak.

A bűntudat a
szerelemmel keverve
egy életre szól.

Susogó imám
elég-e Istennek a
fegyverszünethez...

A bűntudatom
választ el megérdemelt
boldogságomtól.

Bálványhoz ne nyúlj!
Kezedben maradhat az
aranyozása.

Kései őszben
csőrszaggatta kalászok
tél útját söprik.

Fekete bárány
felhőkékben táncolgat,
villámló vihar.

Kendővel fején
büszke, falusi asszony.
Édesanyám volt.

Senki sem olyan
süket, mint az aki nem
akar hallani.

Lassan elpusztít.
Gyógyíthatatlan és fáj.
Neve szegénység.