Vincze Zsófia haiku versei

Szép öregkor, a
halál eszembe sem jut.
Kell-e ennél több?

hét fokban rigó
mossa köpenyét kávém
melege kevés

utánad sírok
Anyám... visszahoználak
jobban szeretni

Kertet dolgoztam
madárdalért, öntöztem
virágillatért.

Ne fuss el kóbor
eb! Egyél, igyál, aludj,
aztán menj, ha tudsz!

Édenét vesztett
lankadó csokrom, Anyám
sírjára borult.

Földre lehelve
csönded árnyékaként, azt
kérted: légy boldog!

a helyszínelők
forró nyomát vesztették
a délibábnak

addig játszott a
tűzzel míg parazsából
is csak hamu lett

hanyatt dőlt az ég
menny tüzével játszva tó
tükrében ujjong

vérszagtól kába
harci mén szelíden lép
holt lovasok közt

Megbékélt magány
dől a végtelenhez, szép
időket élt meg.

tűnő napjának
rózsakoszorút fon a
habzó-kék alkony

daru kél szárnyra
szívében messzi erdő
suhogásával

lombját fürösztő
fűz halk zenéjét tova
dúdolja a víz

varjak csőréből
zordult károgás recseg
a friss porhóra

öreg sóhajjal
felleget futtat a szél
a fény tenyerén

illatos szélben
susogják a fák, érzik
a rügyfakadást

alkony-szürke fény
csüng az ablakon- mécsem
lángját csodáljuk

megdermedt szürke
köd nyelte el a hidat
locsogja a víz

szűk sikátorban
vakolatot perget egy
zengő hegedű

emlékfoszlányok
tűnő útja- hol madár
sem jár - azúrkék

a tiszta papír
csöndjét ma nem rontom el
rossz verseimmel

hideg gyötörte
kert ködpaplanos csöndjét
szél harapdálja

pőrén ziháló
fagy csahol fedél nélkül
maradt lelkekért

dermedt bogárka
piros koporsóján hét
petty a felirat

még lombokon át
csillan a fény - árnyéka
pont mint tavasszal

hegyet horzsoló
köd szitál - tűlevelek
hegyén álma vész

télikabátom
levendula illatát
a fagy kiszívta

melankolikus
hangulatomhoz illik
a színtelen köd

kimért időmnek
fogyó cseppjei a vég
poharát töltik

nevezhetetlen
rejtélyeidet titkon
máig szeretem

szirmokkal teli
pocsolya körül galamb
keresi arcát

tiszta károgás
az ég - fekete sereg
hozza a telet

ágak közt a hold
fényforgácsot szitál - csepp
figyelmet remél

lent a sírokban
senki nem alszik- fönt az
élők álmodnak