Vincze Zsófia haiku versei

hanyatt fekszem a
hullni kész lombok alatt
sóhajom mélyül

Oly szépen tarol
az ősz, hol itt a bánat?
Nagy csönd közeleg.

valamit súgott
az ősz egy falevélnek
pirulva lehullt

két dobbanás közt
te lettél a torpanás
végtelen csöndje

hullócsillagok
félre vert harangokként
bongnak szívemben

mélyülő völgyek
égig érő hegyeket
emelnek csendben

ajkamra cseppent
mosolyod vállamhoz dől
egy elmaradt csók

emlékek csendes
mélységét egy-egy kavics
meg nem zavarja

őszülő hajam
közé virágillatot
tűző szél ríkat

kopogtatásra
váró ajtómat lassan
megeszi a szú

lassan dér csípi
álmaim szívformájú
lyukas levelét

két fáradt lélek
pihen egymásban minden
szenvedély nélkül

csak a térdünk ért
össze tajtékzó vágyat
feszítve közénk

arcélem falnak
dőlt árnyékán zarándok
hangyák menete

ezüstös ködben
búcsúlevelek hullnak
mind olvasatlan

legyező mögé
rejtett ajkain titkok
néma pecsétje

mézarany derű
lengi be házam, könnyű
fátyol lelkemen

ezüst dércsipke
fátylát zord szél cibálja
álmatag fákról

szomjad karcsú íj
vágyad sziszegve pendül
testem űzött vad

lecsorgott a nap
elomló árnyak dőlnek
lomhán vállamra

fázós vállamra
hangod bársonyát terítsd
hízelgő csókkal

villámot öklend
a mennybolt, részeg szelek
rázzák ajtómat

pirkadó sugár
öléből, hajnali szél
ezüstje szitál

hegy lábához völgy
roskad nesztelen réten
kitakarózva

hulló levelet
röptet a szél, vigasztánc
mindkettőjüknek

Hulló esőcsepp,
ennyi vagyok. Kísérlet
Isten szívében.

szűkülő időm
keskeny ágyán békésen
ringat az élet

lángkoronáját
letéve, éji ösvény
rejti a Napot

Fáradt szépségű
kertet, földre fektet egy
nap a barna szél.

rózsát himbáló
szél az illat selymével
zokogva suhan

A csönd két szárnya
alatt, ártatlan játszik
velünk az élet.

Elindultak a
fák, vitték a madárdalt,
borzong a bús táj.

Jég alatti csend
felett, harsány lúdcsapat.
Rókaszem villan.

fényfátyol sétál
lábujjhegyen, rózsákat
rajongva körül

lánghajú hajnal
ittasult ragyogása
igézi napom

Tüzes inget ránt
a hajnal, Napra ásít
száraz torokkal.