Vincze Zsófia
Aknamezőn holt
csend. Eső dobol. Mélybe
néző virágok.
Vincze Zsófia
ősz bujkál fűzek
ringó szoknyája között,
már nem sokáig
Vincze Zsófia
itt setten a tél,
őszi álarcban gyilkol
mindent ami él
Vincze Zsófia
Hűvösen kacsint
az ősz, s a nyár gyanútlan,
elcsábult megint.
Vincze Zsófia
Virágzó tél, már
kristályszirmokat szitál,
nincs két egyforma.
Vincze Zsófia
aranyos ősz, hogy
tud csípni, csöndes hajnal
csipkés ködében
Vincze Zsófia
Ha várod, nem jön,
ha hárítod, nem megy, ha
megéled, múlik.
Vincze Zsófia
soha nem leszel
idegen, csak szép emlék
festett egemen
Vincze Zsófia
Hajnalra kérges
tavon ludak totyognak
jégvirágok közt.
Vincze Zsófia
magas hegyeket
járva láttam meg, hogy a
völgyektől szépek
Vincze Zsófia
gyűlöletből lesz
a legdrágább szemfedő
nehezen foszlik
Vincze Zsófia
sírnak a fák, mind
levelét hullajtva, mily
rövid volt a nyár
Vincze Zsófia
a csúcson deres
köd völgyemben befagyott
kedves patakom
Vincze Zsófia
bátor lépést tett
a nyár, kezet nyújtott az
ősznek szelíden
Vincze Zsófia
hegyezem fülem
hátha meghallom szavát
néma csendednek
Vincze Zsófia
pitymallik hosszú
madárfütty hasítja fel
hályogos álmom
Vincze Zsófia
sötét éjszaka
hó világít hegyes füst
bolyong egy házból
Vincze Zsófia
távol és közel
vagyok a világtól épp
ahogy kedvem van
Vincze Zsófia
békés felhőket
oszlat a szél engedély
nélkül vonultak
Vincze Zsófia
küszöbhatáron
flörtöl kint a benttel az
örök szerelem