Vincze Zsófia haiku versei

laposan pislant
aranykaréjú felhők
mögé bukó Nap

sudár nyárfa sír
villám rak fészket ifjú
lombjai között

patak zuhan a
mélybe ezüst párában
tengerszem ragyog

mennybolt csillárja
alatt ledéren bontja
köntösét az éj

csillagtengerben
ragyog az éj köldöke
ezüst telihold

pillangó szárnya
rebben nem menj még súgja
a kéknefelejcs

betűlevesben
összekoccanó két szó
már nem véletlen

sebláztól remeg
vackán éhségtől hajtva
rongykupac mozdul

ezüstzöld fordul
súlyos aranykalászba
a nyár kötényén

szépen ejtett szó
lágyan landol szívemben
eszem félre néz

Lelkem terhét már
letenném, de tű hegyén
táncolok én is.

pillámon landolt
hópehely... mily gyanútlan
pillant szemembe

Fagyott fényben köd
szitál. Nyálkás avarra
fekszik az alkony.

Kéklő kökények
közt galagonya lángol.
Ízük még fanyar.

Az éj csendfátylát
hóvirággal hintő szél,
fákat ropogtat.

szemedben fáradt
remény koppan, a bánat
engem is éget.

Lassan telnek a
napok. Vajon lépteid
felém tartanak?

öreg fa pillant
szakadékba szédülve
lassan aláhull

megrepedt égi
hordót görget a vihar
villámkarokkal

kimért időmnek
egyre több a múltja már
bandzsít rám a vég

fűzek szoknyája
lebben rezgőnyár szórja
érett pamacsát

égi bárkákból
kiloccsan súlyos terhük
aszály torkába

versek halnak el
időhiány máglyáján
betűpernye hull

csillagok felé
nyújtózik futórózsám
illatfelhőkön

borostyáncsepp zárt
időkapszulába egy
gyanútlan méhet

hajnal parazsán
lankadó csillag tűnik
lassan a fénybe

tavalyi bimbó
vajúdik magányosan
enyhe telünk volt

nyár foga villog
emberpárát lehel a
városi beton

küszöbén a csönd
üldögél ajtaján szél
jön-megy szabadon

méhzarándokok
lepték el az akácost
zümmögő éden

lezár majd egy kéz
tűzbe dob szélnek ereszt
mantrát suttogva

egyetlen könnycsepp
szárítkozik arcomon
nem volt búcsúcsók

felhők ütköztek
frontálisan mindkettő
földhöz csapódott

hajnal pirul az
alkony esti csókjától
egész nap ragyog

ásító résbe
zuhanó bogár torkát
sikoly metszi fel

vénen nem várok
úgy tavaszt - ajándék lett
már minden évszak