Vincze Zsófia (2) haiku versei

útszéli virág
néz a semmibe magját
cipőmre ejti

megunhatatlan
nézem a folyó tűnő
ősmaradását

ha csak zajszünet
lenne a csönd senki nem
keresné titkát

madárdal sehol
hulló szirmokon éjbe
lassuló kék csönd

életfonálon
feszülő lélekhúrom
pattanásra kész

bimbó szemébe
hazudott az őszi nap
hajnalra fagyott

egyetlen csillag
az égen hosszú sóhajt
szakít ajkamról

mélybe szakadó
hegyoldalon pirkadat
zuhan a völgybe

Kopasz ágakon
csillagok himbálóznak.
Álomba ringat.

Volt, nincs szerelem.
Lelkemet megüli az
avar illata.

Lelkem virágos
kertjében a tél csahol.
Alszik a kertész.

fáradozásom
gyümölcsét megint a dér
csípi - éretlen

fahéjillatú
borotvavized szédít
éhesebb lettem

hajnali zápor
virágok kelyhébe bújt
illatfürdőzni

harmatos szirmok
selymén taposva némán
megfogant a nyár

kései katáng
kék szemének tündöklő
bizalmát vágyom

lassan nyíló est
szája tűzben ég sötét
fátyol szemein

blúzommal játszik
a szél szemből egy zakó
két szárnya szétnyílt

csörgősipkámat
magasra dobom hátha
más fejére hull

veréb napozik
áldott semmittevésben
együtt gyakorlunk

azt hitted szellő,
pedig csókot leheltem
pillád ívére

minden pad foglalt
a fáradt levelek még
egyszer napoznak

pergő levelek
közt citrompille társat
vél felfedezni

óriás platán
alatt márványhölgy keblén
hajszálrepedés

jegenyevitéz
károgása gajdoló
verebet némít

mályvaszín alkony
vízbe vetve lubickol
örvényt feledve

kakasszó hasít
hajnali szélbe vörös
folt az ég alján

árkot ugrottunk
megborzongott a patak
szűkös medrében

zuhanó villám
tűzkabátját lombtalan
erdőre dobta

tolvaj ősz lombok
zöld fátylát bontja pompás
bíbor palástban

elsétál a nyár
kalapján az ősz ötven
árnyalatával

férfi tekintet
liheg nyakamban vágya
ölemben kaccan

különös madár
fészkelt életfámra az
elégedettség

egymásra borult
emlékek sűrű lombján
könnyek fészkelnek

zöld fátyol illan
bíborfény festi bronzra
a lombkoronát

kertemre nehéz
hidegek jönnek fehér
enyészet csöndje