Vincze Zsófia (2) haiku versei

szőnyegen esti
vágyak foszló kupaca
ásít a reggel

Hibátlan tájkép:
aranyló repceföldön,
hófehér kócsag.

sziromkaraván
hangyákon lovagolnak
utolsó séta

tulipán tágra
nyílt szemmel keresi a
kertész mosolyát

sebesszárnyú ősz
röptét feledve zuhan
tél szűz ölébe

ólomszürke csönd
szája sötét vonalán
a halál ordít

lélekmilliók
tekintetétől ragyog
ma a telihold

Pereg az idő,
érleli gyümölcseit
múlt tetteinek.

pókot figyelek,
miket sző a sarkokban
megbúvó csendből

Birsalma virág
enyhe pírral várja a
tavalyi méhet.

arcom besimul
tenyeredbe... életem
már nem fér bele

Ámulva lesem,
hová lettek álmaim.
Megvalósult mind?

Dermedt bogárka.
Piros koporsóján hét
petty a felirat.

Arany köntösét
az erdő egyetlen éj
alatt ledobta.

Időlepedőn
élet-halál hempereg.
Örök szeretők.

Menny és pokol közt
nyújtózik a vágy, örök
elégedetlen.

Zörgő falevél
kérdőjellé pördülve
fél: leszek-e még?

Palettámon új
színt kever a szerelem:
viszonzott lettem.

Szavak tűfokán
alig fér át, amit még
szívem rejteget.

"Egy gólya hozott".
Ott vesztettél el, pedig
Isten bízott rád.

A nagyharangot
már csengettyű korában
toronyba zárták.

Ág hegyén rigó
fütyül egy macska sunyi
tekintetére.

Százával tartják
a galambok lábuk közt
a villanydrótot.

Szoros csokrokba
fulladt hóvirágokkal
riaszt a nőnap.

A holdékes tó
elhitte, ő a mennybolt...
míg szél nem támadt.

Műszak után a
koldus újra tud járni.
Csodát tett a pénz.

Hullámot vet a
vágy, taraján a remény
délibáb csupán.

Bimbók számára
örök rejtély marad a
gyümölcsök íze.

Míg elmeséli
nyár az ősznek, hogy is volt,
beköszönt a tél.

Múltam kiette
jövőm kalácsából a
mazsoláimat.

Sziromlábakkal
illatfelhőt kavargat:
áprilisi szél.

Sárral dobálnak,
vályogot vetek bölcsen,
palotám ragyog.