Weisz Attila haiku versei

Gondolatokat
gyűjtök - hogy gondolatlan
időkre jusson

Egy sovány angyal
bazilika lépcsőjén
aprópénzt koldul

Sudár jegenye
tiszteli szél hatalmát
mélyen meghajol

Hópelyhek hullnak
temetik tavaszt-váró
reményeimet

Te nem figyelsz rám,
nekem nincs mit mondanom:
megértjük egymást

Kerek hold fénye
kertem cseresznyefáját
ezüstre festi

Hajnali sóhaj
álmosan fodrozódó
cigarettafüst

Téli hóesés
a napok szürkeségét
fehérbe fojtja

Tócsát kölykezett:
napok óta vajúdott
egy szürke felhő

Sarokba dobta
most ott sötétlik az éj
csillag-köntöse

Napra akasztja
sűrűn szőtt köd-gúnyáját
az téli hajnal

Csirkeláb ösvény
vezet az etetőtől
az itatóig

Táncoló árnyék:
gyertyalángnak udvarol
az esti szellő

Ha csend van hallom,
minden szobában maradt
néhány mondatod

Naplementekor
hosszú árnyékot vet egy
alacsony ember

Nedves hajnalon
csigák randalíroznak
a kapum előtt

Odakint esik
mi pedig összebújva
szeretjük egymást

Pocsolyába ült
a telihold - kis ugrás
ez egy békának

Otthon: az, ahol
a sarokba hányt ruhád
pont jó helyen van

Öregasszonyok
a tető alatt várják
a pletyka végét

Olykor lehetnék
valaki más - máskor meg
lehetnék én is

Felhős az este
kutyamancs tapossa a
macskaköveket

Zen zajlik éppen
figyeld, és láthatod: nem
történik semmi

Minden arcomat
a mosásba tettem - nincs,
amit felvegyek

Bashóval ketten
- háromszáz év közöttünk -
nézzük a holdat