Wieszt Dora haiku versei

Anyaföld ölben
pattanásig feszül most
új élet magja

Ceruzám hegyén
azon a kis ponton ott
az egész világ

Az élet pihen
erőt gyűjt a holnapra
nyújtózkodik már

Hangol a tavasz
és beindul a koncert
madártrillákkal

Csend ül a tájon
téli magány muzsikál
jégcsapsor csendül

Bentről kinézek
az emberi világra
kintről nem látnak

Zsong, szitál a tél
hópehelytől duzzad az
angyalpárnás éj

Néma a rét most
tücsöklukban hegedű
alszik a tokban

Szűrtarisznyában
ki nem hűlő szeretet
az útravaló

Meggémberedett
gondolattal szikrázik
jégen a napfény

Puszta pásztora
zizegő szalmára lép
jászolba benéz

Borult tompaság
dércsípte altatódalt
dúdol a tájnak

Néma a dűlő
fázó nádasban csend ül
csak a szél matat

Botorkáló ész
homályos lelki ködben
bölcs lámpást keres

Havas tájon át
robog mély téli álom
víg tavasz felé

Fagyos ez a csend
zörgő avar alatt él
tavasz reménye

Lefagyott orral
gondterhelt batyuval lóg
a másnaposság

Mosolygó őszben
gémeskút sötét mélyén
a tél kucorog

Kinn tejszínű köd
valahol ősz kolompol
benn szénaillat

Hullócsillagot
láttam az éji dűlőn
üzenetet vitt

Rőten lángoló
elmúlás őszi máglyán,
már földben a mag

Harmatkaláris
vidáman csillog, az ősz
rőt mosolyt hint rá

Vén diófa int
gyermekeim jó utat!
koppan a dió...

Láthatatlan szél
ma kirakósdit játszik
bárányfelhőkkel

Kukucskál a nyár
rőt levélfüggönyön át
orrát dér csípi

Dallamot kottáz
a cikkcakkos mennydörgés
csurog az eresz

Esti magány jár
kormos tűzfal tövében
mint kóbor kandúr

Ágán madár ül
nem látja a vén fűzfa
szeme homályos

Dűlőn tekergő
fázós ősz kiskabátban
lábán strandpapucs

Csillaggal hintett
éj volt lelkem égboltján
csókvirágokkal

Madár röptödben
elfelejted, iszapban
varangybéka ül

Őszülő dűlő
fakult fűszál hajába
szél botlik bele

Dereng keleten
lepkeszárnyon lusta Nap
pillája rebben

Virgonc kis magvak
nedves földet ha lelnek
verhetetlenek

Lelkem levele
örök álomra rezzen
őszi hajnalon

Lélekpillangóm
ázott szárnyát szeretet
melege nyitja