Wieszt Dora haiku versei

Bandukoló vén
éjben lelkünk üdvére
tücsök hegedül

Szellő se rebben
a lélek nyári kékjén
fehér galamb száll

Szirmát hullajtó
virág sírva nevet az
aszaló nyárban

Fekete bárány
sírva béget, a birkák
csak csendben lépnek

Lepkehálóban
vergődő lelkem mélyén
szabadon szállok

Libbenő lepke
árnyékos lelkem rétjén
napfény felé száll

Csepergő eresz
nyári randik dallamát
zápor kottázza

Lelkem zöldjében
kalászok sárga csendje
pipacsért kiált

Ég a száraz fű
lelkem szikrázó lángja
porban hamu lett

Zsenge búzában
ringó lelkem illatos
cipóra vágyik

Szélfútta sóhaj
mint szálló pitypang ernyő
fellegekben jár

Rózsaillatú
hajnal benzingőz szmogban
köhögve ébred

Nyári fuvallat
lepkekönnyű lelkemben
vihar szele szól

Vén fa bánatos
madara már nincs, kérgén
tücsök hegedül

Ülök a parton
sorsom uszadékfáját
létem sodorja

Énem tavaszi
záporában szivárványt
varázsol a Nap

Tavasz illatú
légáramlat örvénylik
szívem mélyében

Lélekbimbóból
bontakozó szerelmet
jégverés sújtja

Ha homok kerül
a cipődbe a dűlőn
kőnek gondolod

Borús félhomály
fűszál se rezzen, lassan
esőcsepp cseppen

Áprilisi hó
piros tulipán szirmán
túlélő percek

Bimbóim nyílnak
lelkem virágos rétjén
fagy sújt le rájuk

A lét kékjében
ingó lajtorján lógva
hintázik énem

Tenyerén hordoz
a Teremtő bennünket,
most épp elejtett.

Kusza indákban
zörgő lelkiismeret
kiutat keres