Ynela Zíléna haiku versei

Hattyú fehérben,
feszes tavon fodrot húz -
hosszú uszálya.

Üres peronra
még visszanézett a füst -
szél söpör múltat.

Nem láttam hidat.
Csak léptem a semmibe -
felbukkant a part.

Rejtett kincs után
indultam a világba -
magamra leltem.

összetolt ágyak
köztük vékony hideg sáv -
háttal egymásnak.

Szél tartja testét,
patái parancsolnak -
fű lapul estig.

Ugyanaz az éj.
Mégis más lett minden, mert
te is benne vagy.

Piroslik az arc,
szétesik a pillanat -
első érintés.

Szeretlek csendben,
mint harmat a fűszálon -
láthatatlanul.

Összegömbölyödsz
mint titok a csönd alatt -
nem így képzelted.

Néma törzseken
lassan végigcsorog a
lemenő napfény.

Apró gombafej
tolja félre a földet -
élni akarás.

Erdő mély szíve
lassabban dobog, mint mi -
tanulni jöttem.

Hajnal lágy ujja
harmatcseppből fűz gyöngysort -
pók hálójára.

Játszótér mellett
sietve húz el a busz -
otthon játszanak.

Holdfoltos erdő.
A bagoly szárnyán múlik
marad-e a csend.

Kis ablak alatt
meleg kenyér illata -
Isten közel van.

Gyűlnek a percek,
mint eső a párkányon -
elfelejtettél.

Ibolya kiles
a ráhajló árnyékból. -
tavasz íze száll.

A drágakő is
fényben csillan. A hegy se
látszik sötétben.

Először néz rám -
és hirtelen megértem,
miért születtem.

Négy mancs a padlón -
a hűség hangja kopog.
a nap küszöbén

Csillagok alatt
a macskaköves út is
ugyanúgy fénylik.

Szülő mosolya
csendes menedék mindig -
hazatalálok.