Haiku versek az alkonyatról

Bolthajtású ég
alatt nyugalmát fonja
reám az alkony.

fáradt alkonyat
romos ház falának dől
pihenni vágyik

Belém bújt szíved,
mint sorsomba szavad - s mint
hegy mögé a nap.

Alkonyég dinnye,
magvai árnyak, héja
mélyzöld fűszálak.

Belilult az ég
szeme monokli rajta
- alkonyi pofon.

A Furmint veled,
mint édes madárdal a
napos alkonyban!

Kótyagos a vers,
mint alkony bíborán az
utolsó sugár.

Elosont a Nap
derűs meleg-sugara:
- ám holnap feljő

Bíbor vörös nap.
Alkonyt hívogat, vegyül
lassan sötétbe!

Alkonyi égen
púder-rózsaszín felhő -
távoli szépség

arany órában
hajadon vörös árnyak
tajtéka fröccsen

csupasz ujjú ág
vérző alkony sebében
kéjjel karmolász

alkonyi bíbor
csipetnyi szenvedéllyel
áloműzőnek

Nap és a tenger
Együtt ébrednek reggel,
Új alkonyt várva.

izzó pernye száll
Főnix madár testéből
lángra gyúlt Alkony

Tüzes alkonyat
a földre parazsat hint
Táltosparipa

alkonyi égbolt
nap fényét eltakarta
vörös fátyollal

Mint temetőben
a bánat, úgy borul rám
az alkonyi csönd.

Tóparti alkony,
nádason szellő suhan -
bíborfény hullám.

sápadtan búsan
alkonyul kezedért nyúl
kezem vigaszul

most még egy résnyi
fény - és már csak otthon a
három gyertya ég

Esteledik már.
Bíbor fellegek közt jár
a nap, búcsúzom.

színpompás alkony
a Kálvárián - tornyok
mondanak fohászt

délutánra jár
megöregszünk mielőtt
bealkonyodik

nyár végi szellő
megőszült felhőket fúj
a hold szemébe

Bólogat a nyár-
pipacsmezö bársonyán
alkony lépeget.

fogynak az álmok
és ráébredsz arra - az
alkony közeleg

fehér kócsagok
merészen pöttyözik a
batikolt eget

még egy utolsó
csókot lehel az alkony
fekete rúzzsal

Tűzvörös alkony
fonja át a bíbor ég
kontraszt bársonyát.

Vörös köntösbe
bújt alkonyt mosolyog rád
a naplemente

Digitális csend,
Telefon sírhat tavaszt,
Alkony fénye ég.

alkonyatkor a
leghűségesebb árny is
vékonyodni kezd

Míg leszáll az est,
Rigófütty pöndörödik
Rózsaszirmokra.

Alkony befonta
napsugár aranyhaját,
- Hold fésülködik.

Rubin alkonynak
borvörös sugarain
bóbiskol a Nap.