Haiku versek az árnyékról

tüzet az gyújtson
akinek árnyékához
bátorsága van

Meseerdőmnek
a végére értem, s nem
lehet reményem.

Én mégis, oltár
aranyfüstjén át várom
a lehetetlent.

Oltárok előtt,
hamisak el nem férnek.
Helyet se kérnek.

Ide csak rézsút
vetődik egy napsugár.
Még madár se jár.

Álmomban, öreg
dóm áll előttem, a múlt
suhan mögöttem.

míg elmerengtem
sötét színűre hűltek
árnyak és percek

De a dallamok,
most is kísértenek, mint
ősi szellemek.

Mind kegyetlenebb
holnap űz múlt időbe,
szálló éveket.

Tömbház, vasbeton.
Szorításukban tűnt el
a gyermekkorom.

Tuják, orgonák,
bódító illatotok
már csak délibáb.

Helyszínek halnak
meg, mint az élet. Mi szép
volt, az kié lett?

nézd, körberajzol
a fény - árnyékom félve
a tiedhez ér

árnyékod mindig
a tied lesz, de a fényt
csak kölcsön kapod

Fák árnya alatt
míg várlak - pamutszellő
fátyla simogat.

lakatlan házak
düledező falain
oson az árnyék

smaragdzöld tájban
nyárban két ősz "paripa"
diófa árnyban

mint egy jó anya
puha árnyék kényeztet
- virággal játszik

lombosodnak a
diófák árnyékuk a
homokon hímzés

Nyírfa árnyéka
fényes-szeles délután
portát sepreget.

sötét időkben
még árnyékom sincs velem
magamra hagyott

Ha jártál fényben,
utána már nehéz lesz
árnyékben élni.

búcsúzó nyári
fényben hosszú árnyékunk
átnyúlt az őszbe

macskaköveken
nyújtózkodik az árnyék -
ébred a holnap

nem árnyék követ
csak lelkiismeretem
kísérget féltve

Bús árnyék hajolt,
fényes szerelmünk fölé.
Hű bánattá vált.

diófák szűrte
napsugár - itt a nyár - árny
leng fejünk felett

Olykor árnyékod
vet téged a padlóra.
Lásd őt, tudj róla!

Semmik vagyunk csak,
Mint a szürke árnyékok
A szél elsodor.

Árnyék nélküli
fényt akar, telhetetlen
emberi ego.

Fények és árnyak.
Az elmúlás a sötét,
A bölcső a fény.

Pillangó árnya
nyújtózik - lámpafénybe
együtt repülnek

álmos délután
házra fura árnyakat
firkálnak a fák

Az árnyéktól ne
félj, csak a fény jelzése
a közeledben.

A rács rajzolta
árnyék örök nyomot hagy
testen és lelken.

patanyomokban
az eső emléke - de
árnyunk nagyra nőtt