Haiku versek a csalódásról

szívemről megjött
a röntgen, repedt ugyan
de törve nincsen

- Úgy összetörtél!
- sírt az erőlevesnek
a tojásleves.

Átvert lelkemet,
Kijátszottad már látom,
Légy kérlek büszke.

egyetlen szóval
megsebzett, halott mosoly
lebeg arcomon

ittam szavaid,
de te másnak töltöttél
újra és újra ...

Vajon hány pofon
kell még ahhoz, hogy végül
ne fájjon semmi?

Ma a Nyár télbe
fordult, s elkezdtek bennem
fázni a szavak.

Szemed tükrében
meztelenre vetkőztem,
felöltöztettél.

Törött bizalom
óráján már hiába
nézzük az időt.

kölcsön kérted a
szívem majd visszahoztad
kis darabokban

Tüzet szerettem
Hatalmas lángnyelvekkel
Mart széjjel engem.

Szempillámon már
gördülő könnycsepp voltál-
letöröltelek.

emlékeztetnek
valahol réges-régen
elhagytam magam

A homok szintúgy
Issza a nyári esőt,
És mégsem terem.

Szögről akasztott
kabát. Te hordtad, mégis
én viselem el...

a következő
lehetőségnél fordulj
jobbra életem!

Mindig valaki
másnak képzeltél, így nem
tudtam ki leszek...

Keserédes íz
maradt utánad, pedig
mézes madzag volt.

Megkövült szívem
összetörheti-e még
újra valaki?

Magaddal vittél
belőlem mindent. Miért,
ha nem kellettem?

Csupán gyorsabban
szerettél. Épp csak léptem,
Te már túl voltál.

Már csak ennyit mondj.
Hogy lehettem túl sok, s így
sem elegendő?

Megpróbáltalak
nem szeretni, ne fájjon
majd a csalódás.

reggel szép voltál -
halványkék égi-vászon...
beszürkít az est

A levegőbe
beszélni úgy is tudok,
ha ott vagy; ha nem.

felpróbált engem
majd ott hagyott lógva a
próbafülkében

lopva néztelek
olyan voltál egy percre...
de aztán mégsem

A legbiztosabb
jele annak, hogy már nem
számítasz: a csend.

Vágytam a tavaszt,
virágzó fákat. Eljött.
Mégis remegek.

ne tépd fel sebem
újra meg újra - vérem
kér - hagyd alvadni

újabb ígéret
marad beváltatlanul -
sokkal tartozol

Anyám szemében
apám bűnére hajol
a megbocsátás.

Én már csak akkor
sem hiszem, ha a saját
szememmel látom.

Nélküled vagyok
a semmi ágán ülő
boldogtalanság.

Távolinak tűnsz
csak hegedűink sírnak
egy szólamra még.

egyre zuhanok
puha karjával halkan
befogad a mély