Haiku versek a csalódásról

Vágytam a tavaszt,
virágzó fákat. Eljött.
Mégis remegek.

ne tépd fel sebem
újra meg újra - vérem
kér - hagyd alvadni

újabb ígéret
marad beváltatlanul -
sokkal tartozol

Anyám szemében
apám bűnére hajol
a megbocsátás.

Én már csak akkor
sem hiszem, ha a saját
szememmel látom.

Nélküled vagyok
a semmi ágán ülő
boldogtalanság.

Távolinak tűnsz
csak hegedűink sírnak
egy szólamra még.

egyre zuhanok
puha karjával halkan
befogad a mély

Ó, ti tavaszi
Kacér ribanc szép színek
Csalfán elhagytok

Én mindig másnak
láttalak, csak annak nem,
aki tényleg vagy.

Két arcomból egy
lehetnék... Előtted társ,
mögötted árnyék...

Tíz centivel a
föld felett csak két sarok
tart. Benne bízol?

időben szólok -
merészség hozzám fűznöd
legszebb reményed

A csend kegyetlen
némasága mutatja,
hogy ajtód zárva.

Ó, reménnyel azt
Hittem, köd mögött vagy, de
Te voltál a köd

Hangos csalódás
vesz körül, ordít a sok
elvárás belül.

a kéz mely féltett
arcodat simogatta
el is engedhet

Hiába várod
a napsütést, ha le van
húzva a roló.

Viszlát! - mondta a
színvonal és eltűnt a
mély süllyesztőben.

Gyönyörű tavaszt
álmodtam, de reggelre
ősz lett belőle.

S a csónak, melyben
előtte ketten ültünk,
már nélkülem ring.

Kitört ablakok
sosem félnek hogy újra
becsapják őket.

Végre rájöttem,
az elvesztett barátok
- vadidegenek.

most hogy levertél
az égről egy utolsót
még kívánhatnál

kétségbeesés -
hangtalan roppanással
kettétört álom...

Rengeteg szavad,
temérdek mondatod most
cserben hagyja szád.

csalódásaim
gyomorsavvá facsarják
a szándékaim

Természetesség
ring felém, s múltba bódul
csüggedt sóhajom.

szirmát nem nyitó
várakozásvirágod
csak te tápláltad

Bokrot ölelő
köd karjai közt rózsák
vérvörös sebek.

lemerülőben
életérzésem, lelkem
töltőre teszem

önáltatás volt
a hitem jóban szépben
ma már halovány

melegségem mind
neked adtam, te mégis
hidegen hagytál

a gödör mélyén
legalább biztos pont van
a lábad alatt

Kétszer adtad el
magad nekem. Először
és utoljára.

acélbetétes
bakancsával sípcsonton
rúgott az élet