Haiku versek a csalódásról

a kéz mely féltett
arcodat simogatta
el is engedhet

Hiába várod
a napsütést, ha le van
húzva a roló.

Viszlát! - mondta a
színvonal és eltűnt a
mély süllyesztőben.

Gyönyörű tavaszt
álmodtam, de reggelre
ősz lett belőle.

S a csónak, melyben
előtte ketten ültünk,
már nélkülem ring.

most piszkozatként
írom csak neved szívem
kis füzetébe

Kitört ablakok
sosem félnek hogy újra
becsapják őket.

Végre rájöttem,
az elvesztett barátok
- vadidegenek.

most hogy levertél
az égről egy utolsót
még kívánhatnál

kétségbeesés -
hangtalan roppanással
kettétört álom...

Rengeteg szavad,
temérdek mondatod most
cserben hagyja szád.

csalódásaim
gyomorsavvá facsarják
a szándékaim

Természetesség
ring felém, s múltba bódul
csüggedt sóhajom.

szirmát nem nyitó
várakozásvirágod
csak te tápláltad

Bokrot ölelő
köd karjai közt rózsák
vérvörös sebek.

lemerülőben
életérzésem, lelkem
töltőre teszem

önáltatás volt
a hitem jóban szépben
ma már halovány

melegségem mind
neked adtam, te mégis
hidegen hagytál

a gödör mélyén
legalább biztos pont van
a lábad alatt

Kétszer adtad el
magad nekem. Először
és utoljára.

acélbetétes
bakancsával sípcsonton
rúgott az élet

Amiről beszélsz
még nem ért véget - tüzét
csak vigyázva oltsd!

Összetört szíved
szilánkjain lépsz tovább
Új remény felé.

Hallottam, ahogy
milliónyi darabra
hullott a szívem.

Egy gyűlöletben
ezer bánat jár jegyben
összeadódnak.

Faragtad bölcsőm
hímezted élethintám
- s kiborítottál.

Csalfa szemedbe
szél repíti hamvaim.
Érted égtem el.

Beszéded szelíd,
ám hegyesre élezett
szíved megsebez.

roskadozó híd
széléről hull folyóba
a legszebb álmom

Szerelmes lettem
s te nevetve törted le
angyalszárnyaim.

Úgy csinálok majd,
mintha nem tudnám, milyen
lehetett volna.

Feltett szándékom
véletlenül leverte
vidám kedvedet.

Csendben maradtam,
hogy halljalak szívemben.
Te elsétáltál.

földbe tapostak
bújj ki frissen mint fűszál
a kövek kozott

Tűnő délibáb,
hamis, szép illúzió -
ez voltál csupán.

Gyémánt fényébe
zárom megtört szívemet
brossként viselem.