Haiku versek a csendről

Zajos világban,
legjobb barátunk a csend:
mindig meghallgat.

A csend nem üres:
benne van minden válasz,
amit keresünk.

Apró harangok
rázzák fel a téli csend,
még álmos lelkét.

Csend ül az ágon,
madarak sem dalolnak,
csak a szív zokog.

Eső kopogtat,
ablakom fájdalmat sír,
csend válaszol rá.

Madáretető-
Apró lábak dobolnak,
Dalra cserélt csend.

olvasólámpa
fényben kézfejemen lám
egy légy megpihent

Sebeket gyógyít
és elűzi a csendet
a jó nevetés.

Fárasztó nap volt
virágot szedek inkább
röviden szólok.

Hullámok ringnak
nádsusogással csitul
némává az est.

Tekervényen túl
a gondolat már nem úr.
Minden kisimul.

Reggel a csendet
nyújtani mint a rétest -
tölteni ráér.

Végtelen a csend
mennyi minden fér bele -
az ürességbe.

Csend kapaszkodik
parton hagyott csónakban...
Üres teljesség

Erdei sétán
szívemben zöldel a csend:
természeti kincs.

tér időn át a
csended csendemmel táncol
óra körbejár

fekszünk a fűben
végtelen békességben
lelkünkben a csend

lennék a csended
illanó pára, nyárnak
szép arany fátyla

kopottas napló -
fájdalmas emlékeken
túllapoz a szél

A meggyfa csonka
ágára telepedett
a magányos csend.

levéltelen fa
zizzenéstelen parton,
egymagam vagyok

Ül nesztelenül
és bölcsen figyel bennem:
A nem mozduló.

víztükör simul
a széthasadt kövekhez
fojtott nyugalom

erőt apasztó
szívet szaggató moraj -
hűlt csend kongása

lebegő árnyak
közt némán figyel a csend
pantomim játék

Csend az egyetlen
nyelv, melyet mindenki ért.
Használjuk bölcsen!

Csendünk a szívünk
nyelve, rajta keresztül
a lélek beszél.

Hajnali harmat
lélekgyógyítással hat:
vigasz a csendben.

Csipkecsend honol,
csak egy dalt fütyül a szél
azt hogy van remény.

fojtott fülelés,
fűszál-inga fennakadt,
legényváró csend

A világ egyszer
elmúlik de a csend az
mindig megmarad.

Hatalmas erő
és bölcsesség rejlik a
jótékony csendben.

A csend csupa hang,
ha érted ezt a néma
halk jelbeszédet.

Ne végy búcsút a
csendtől, magánytól, könnytől -
engem is elhagysz.

Bágyadt, bús kertem,
Szívem szaggatja gyászom
Lepke rezzent fel.

csontkemény csended
ellentmondást nem tűrőn
kiült arcomra