Haiku versek a csendről

Nem léptek zaja,
nem hang, teremt meg nekem,
csend és dobbanás.

esténként hagyom
hogy elragadjanak a
csendszimfóniák

Hátadnak dőlnék
kezemben egy jó könyvvel
csak úgy csendesen!

Oly szótlan szeret
ez a feszített csöndünk.
Már-már megszólal.

gondolataid
értem de ha kimondod
összekuszálnak

Ó, ez a mély csend!
Nem is tudom, belül vagy
kívül tágasabb?

hó-bundás erdő
fehér-fátylas csendjébe
belopom magam

végtelen csendben
csupán a leheletem
száll némán fel-le ...

Némaság és csend
színtelenül roppannak
a jeges tájon.

Szobám csendjében
Isten halkan suttogja:
nem vagy egyedül.

lágyan lengedez
szakadt pókhálók selymén
a tavalyi csend

szavaink adják
keretét a csendnek, nyisd
szólásra ajkad

Fülsiketítő
csend vesz körül. Gondjaim
is elhallgattak.

minden fájdalom
a csend némaságából
is kihallatszik

Mikor a csend is
ordít bennem, halkítsam,
vagy erősítsem?

hajnali gangon
halkuló léptek zaját
dobogja a csend

Plüssöm nem beszél.
Túlmunkált bevarrt szája
Csöndesen henyél.

A csend tart tükröt
nekem, megmutatja, hogy
mi van énbennem.

Szívdobbanásnyi
csend magához öleli
a fázó lelket.

Hallgasd a csendet!
Néha többet elárul,
mint a hangos szó.

némaság mögött
az árny - kétnyelvű ördög
- félelem vagy gőg

Palackpostával
csendhullámokon egyszer
egy Vágy ér Hozzád

Szürke november
Közéd és közém állt: - csend
Eltávolított

Kint lárma és zaj,
befelé hallgat, aki
választ szeretne.

csendembe halkan
ereszkedj, mint rétekre
hulló hópehely

megismerlek a
csendedről - könnyű fátyol
választ el Tőled

csendfal tövébe
nőtt virágot leomló
fájdalom temet

Percben lebbenő
csend vagyok. Ajkad nyílik
és én hamvadok.

Szavaid húznak
mocsárba, a csendemből
emelkedek ki.

csendet igazgat
árva fecskefészkeken
a hajnali szél

hallani lehet
a kíváncsiság neszét,
fülét hegyezi

Csak diót török,
nem csendet, reccsenésben
megmerítkezek.

Szélcsend van most épp.
Halk, csordogáló patak,
Csodás fénytükör.

Csak a csend neszez,
s hallani, ahogy dér ül
az alvó fákra.

légy üres meder,
hogy a Teljesség benned
pihenhessen el

Tóparton ülve
kavicsok közt: a csenddel
a magány beszél