Haiku versek az életről

meséből sok kell
hogy elviselhetőbbé
váljon a világ

Veretlen bajnok
az élet iskolája
előtt sír és rí.

Bárki, bármit is
csinál, egy okból teszi:
mert megteheti.

Ha elmúltam is
levegődben sóhajom
leszek mert éltem.

Nagyszerűségből
fordult át világunk a
kicsinyességbe.

A vízcsepp siet,
nem tudja, hogy a tenger
már benne van rég.

Ameddig élek
hajnalhasadáson át
álmomból jövök.

Békés csendemben,
elmémbe tavasz lüktet:
virágzik a fény.

Zúg az erdő, a
lombkorona hullámzik.
Ébred az élet.

A csodák mindig
halkan zörögnek léted
ajtaján. Nyisd ki.

Üres az élet,
ha szeretet nincs benne,
sivár és hideg.

Mindenekelőtt
légy életed hősnője!
Ne áldozata.

Létünk olyan, mint
egy kert. Néha gyomlálni
kell, hogy szép legyen.

Az élet tenger,
mi pedig benne kicsi
vízcseppek vagyunk.

Megöregedtél,
Minden csontod fáj, ropog,
Emlékek gyúlnak...

Szenvedésünkből
állandóan van kiút -
befelé vezet.

Sorsunk nem kérdés:
végül mindent lehúz a
gravitáció.

Lenni... nem lenni?
Ez itt az örök kérdés -
De holt nem felel.

már pacsirtafütty
dúdol zárat pillámra -
éjjeli műszak.

Idő ritmusa
lassan formálja dalom:
bölcsességet sző.

Csendes emlékek
lombként hullanak alá,
de gyökerük él.

ugyanazon mód -
jövünk és megyünk, csak az
arcok változnak

Zaj van, por, pedig
Csend kellene bent, s látnánk
ami lényeges.

Néhány ember az
életedbe áldásként
érkezik hozzád.

Ha leterít az
élet fordulj hanyatt, nézd
a csillagokat.

ennyi az élet
másodpercnyi csobbanás
varázs, illanó

Eső simogat
lágyan átölelve tart:
Élsz, újra élhetsz!

fájdalmat, bajt is
körbenövi az élet
kicsi csiszolt kő

Vízcsepp fényében
gömbölyödik egy élet,
Áldás hulljon rá!

Amikor kellett
Tettem, vettem, kegyetlen
lettem, temettem

Életünket az
emberi kapcsolatok
teszik teljessé.

Görcsösen uralsz
észvesztve menekülök
epilep-Szia!

suhan az idő
mint alvó gepárd mellett
a sánta csiga

szeretem ahogy
hajamba fésülöd lágy
esők illatát

Végtelen űrben
ki festett a bolygókból
játszótereket?

Ha nem érdekel
valaki amíg még él -
később ne sirasd!