Haiku versek az elhidegülésről

színpompás Húsvét
hófehér ruhát öltött
komor menyasszony

kitölthetetlen
e lélegzetvételnyi
távolság köztünk

hidegen csókolt
szívemről lehullott az
összes vakolat

Megvetett párnád
még vár rád kedvesem - úgy
elhidegültél.

az összes kilincs
idegen kezemben: nincs
hozzád fogható

Most felhívnám a
figyelmet, de eddig is
végig foglalt volt...

Mivé lett minden
hozzád ragaszkodásom,
hűtöttél rajta.

Lobbanó tűzben,
szikra reményed pernye,
majd hűlő hamu.

Időben, térben
lenni ott - ugyanakkor -
máshol is lehet.

meg sem mozdulunk
ám szemmel látható, hogy
nő a távolság

Közös témájuk
sosem volt. Talán az öt
gyerek volt közös.

Mint kiszáradt kút -
nem oltja többé szomjunk
halott szerelmünk.

Már csak közöny van
köztünk. Szerelmünk romján
nőtt szúrós csalán.

Kiszáradt vizű
halott kút lett szerelmünk -
mélyén kong a csend.

Haláltusáját
vívja szerelmünk. Porba
hullt annyi érzés.

egyedül vagyunk
félünk egymás magányát
megkétszerezzük

hópihényit fagy
csupán mint ajkamon a
kintről hozott hó

kockás abrosszal
terített nászágyunkról
csak mi hiányzunk

Légüres térben,
érzelmileg vergődve
élek melletted.

Ha idegenként
állnál előttem, megint
szeretnélek-e?

mi szivárvány volt
együtt-lét palettánkon,
színevesztett lett

krétával rajzolt
szívet most köd takarja
míg jön az eső

ágyrugókon rég
kihűlt vágy nyikorog - füst
száll hamutálból

te vágyódsz, én is
vágyódom; nem egymásra,
hanem egy másra

nem szólok nem szólsz
kihűlt teát kortyolunk
nincsen benne méz

Megtörte fényem
A csendes, gyilkos közöny,
Hát elköltözöm.

A magány nem több,
mint torz tükrökben nézett
hosszú együttlét.

Elhidegültél.
Napok hetekké nőttek.
Jó ez a magány.

szavaid kövek
melyekből falat kezdtem
emelni közénk

A köreimet
rovom búsan szerelmünk
betegágyánál.

egy ágyban alszik
két idegen emberrel
a szomorúság