Haiku versek az elmúlásról

A világ egyszer
elmúlik de a csend az
mindig megmarad.

Szellő megérint,
lassan múló fájdalom,
elengedést hoz.

elillanunk mint
szitakötők szárnyáról
a harmatcseppek

elhalványodunk
mint nedves háztetőkről
lecsorgó napfény

ritkuló szívhang
halvány virágszirmokról
kikopik a kék

Bár fáj alkonyunk -
ám szirmokat bont, remél
s ékesít a nyár.

Fák becsukódnak
erekbe dermed a nyár
hosszú lesz az éj.

Vörös pipacspont
áll a búzatáblában,
mindjárt aratás.

fájó tegnapot
megbénulva csókoltam;
már csak te vagy itt.

Hulló falevél
messzire száll a szélben -
múlnak az évek...

Örök álmokban
kisimul a gond, s csak az
időt szolgáljuk.

Rideg őszülés
Hajadra a kor, a tél
tájra hoz múlást.

Ennyi az élet,
pipafüstnyi sejtelem
- tovaúszik mind.

Szíved parazsát
láttam nekem izzani-
hamuját őrzöm.

Az enyészetnek
is van romantikája-
hervadó világ.

Varjúkárogás.
Hallgatnak a sírkövek,
mesét mond az ősz.

Kopogtat lassan
az elmúlás szele, de
nem nyitok ajtót...

hűvös reggelen
kitöltöm csészémbe az
elmúlt nyár ízét

Csendes alkonyon,
parázs vitáink végül
füstként illannak.

Ezüst szálakkal
üdvözölt fényes tükör.
Visszanevettem.

elhullott tetem
fehérlik mohaágyon
sápadt nap gyötri

egy apró fagyöngy -
leszek majd erdő mélyén
róla ismersz meg

Jóskabá! A sors
végsőt fújt a bőrgyárban...
És csakis Neked!

Világra fröccsent
botlásaim: az idő
felitatja majd.

A bezárt kocsma
söröskorsói lassan
elcsendesednek.

megbékélni a
halállal az utolsó
nagy kompromisszum

Létünkbe folyvást
kölcsönkapott időnket:
felitatja mind.

szép elengedés
mikor tudsz fel-ejteni
- az égnek adni

Elme ágain
utolsó levél rezzen.
Csillagtalan éj.

Mulandó s Örök
végtelen ölelkezőn
egybeolvadnak

Hiányozni fog
A kerti pad, őszi lomb
Ha már nem leszek.

Létünk elmúlik s
Lelkünk fénylő csillagok
Közt útjára lel.

fű fa lomb virág
minden kis csalódását
levetkőzte már

csak egy félig holt
kis levél vagyok a nagy
kupac avarban

fagy kacérkodik
küzdenek virágaim
az elmúlással

ez az édes kéj
egyszer véget ér örök
éj csukódik rám