Haiku versek az elmúlásról

nézett utánam
és olyannak látszott mint
a naplemente

Ím, hajszálon lóg
A félelmem s alattam
A végtelen tér

havas dombokon
a szürkés síremlékek
dermedten állnak

helyhiány miatt
csak az elmúlás marad
osztályrészemül

Kopaszodó fák
Szép színes levélhattyúk
Úsznak a tóban

Lám, szakadt felhők
Mint tépett szép virágok
Nyílnak a fákon

Csillanó jégcsap
az ittlétünk, egy perc és
itt a kikelet.

Gyöngyház fátylakkal
Kel a hajnal, ma ködlő
Levek zizegnek

Ott, egy kései
Madár, virágot keres s
Annak illatát

köd ereszkedik
beavat a titkába
nincsen örökké

Múlás polcára
Új tavaszkötet kerül
Virágbetűkkel

Most az ősz kaszál
Levélkéve kötegek
Kazla terül el

Még egy nagy sóhaj
Harangszótól köd rian
Őszül a levél

új élet sarjad
színes virágok nőnek
a hamvainkból

nyár után int a
szirom majd bánatában
csendben elhervad

Levele fájón
kapaszkodott az ághoz:
- Engedj el - súgta.

Omló vakolat
Réseiben húzódik
Magányosságom

halkan ringatja
őszi szél az utolsó
harmatcseppeket

öreg szilvafa
törzse szúette, odvas
mégis virágzik

Nagyapa ülő
Alakja már messze néz
Fájóan messze.

Fáradt levelek
zörögnek az ágakon;
lent már sírhalom.

Sorvad az idő,
kalász-sárga nyár bőre
csontjára feszül.

deres hantokon
imbolygó mécslángok közt
jár az elmúlás

kis világokat
teremteni magamnak
nincs már több erőm

Nap szeme jeges,
szelíd múlásfényén fáj
előre a tél.

Szuvas küszöbön
erőtlen verőfényen
- szendereg az ősz.

Szúette odvas
Asztalom tetejében
Sóhajom véstem

A vén templomi
harang rekedten szól az
idők végéről.

Nemes dália
feketébe hajlik már.
Létét siratja.

Elmúlást zizzen
aratótábla szélén
felejtett kalász.

sárguló lombok
tétova csendjén billeg
az elengedés

Tovaring létünk...
büszke szép: fonnyadtba hal
- élt, kívánt, s remélt.

valaki helyén
falevelek pihennek
egy kerti székben

Lakatlan háznak
tornác léceiben szú
reszel emléket.

Múlt idő rezeg
a némán ködbevesző
sárga út felett...

óarany árnyak
lépnek a park fái közt
hosszan időzve