Haiku versek az emlékezésről

szürke arcképen
bújócskázik szemszíned
- emlékfesthetem

Itt hagytad örök
mosolyodat, simogat
hangod melege...

Vajas kenyeret
És kakaót álmodtam
Édesanyámmal

Mélypiros rózsák
bársony szirmát simítja
kezembe a nyár...

A legkeményebb
követ is túléli az
emberi lélek.

Rőt palatető
alatt az emlékeim
most összebújnak...

Messzire mentek
de itt hagyták szellemük,
hogy továbbvigyük.

Csoszogó lábad
angyalszárnyra cserélted,
drága jó Apám.

Most már nélkülem
vidám, hol velem örült,
s féltett jó anyám.

Nos, gyermekkorom
Réses téglajárdáit
Leaszfaltozták

Ujjaim őrzik
még tested minden apró
ívét, s vonalát.

A memóriám
nem a régi, de veled
megismerkednék.

Egy emlék felett,
míg a folyó zeng, ölel
a vízparti csend.

kezemre rajzolt
virágszirom emléke
angyali pille

szülőfalumba
vissza jár a sóhajom
miért mentem el

havas dombokon
a szürkés síremlékek
dermedten állnak

kegyeletsértő
zsákutcát elnevezni
hídemberekről

Természetesség
ring felém, s múltba bódul
csüggedt sóhajom.

Karácsony táján
kint hulló hópelyhek közt
emlékek szállnak...

megőrizve Ők,
koszorúereimnek
falán emlékek

fa alján vár egy
bontatlanul édesebb
pralinédoboz

Téli estéken,
fahasábok fényében
visszajár a múlt...

emlékeimből
mint egy meleg takarót
magamra húzlak

Láttam anyámat
virágszirmokkal hulló
hópelyhek taván.

Vásárfiát tart
kicsi kéz, szemében még
élnek ősei.

Mécses-lángnyelvek
Hosszan nyúló, gyönyörű
szép emlékfelhő.

szélesre tárom
a reggelt, hogy emléked
mind beszívhassam

a zsebeimben
hordozott, gyűrt törődés
rád emlékeztet

November kopog
emlékkripta ajtaján
- fájdalom felel.

mustízű lugas
őszbe érő fürtjein
mámoros emlék

egymásra borult
emlékek sűrű lombján
könnyek fészkelnek

Szürke fák alatt
piros padba vésett szív
őrzi a nyarat.

ajkamra cseppent
mosolyod vállamhoz dől
egy elmaradt csók

görbült harangszón
Hirosima felett rég
megállt az idő

Aki megismert,
nem felejt. Ki elfelejt,
az sosem ismert.

csónakcsücsöknyi
árnyékban hánykolódik
a tegnap éjjel