Haiku versek az emlékezésről

Nos, gyermekkorom
Réses téglajárdáit
Leaszfaltozták

Ujjaim őrzik
még tested minden apró
ívét, s vonalát.

A memóriám
nem a régi, de veled
megismerkednék.

Egy emlék felett,
míg a folyó zeng, ölel
a vízparti csend.

nálam felejtett
szavaid már örökre
belém költöztek

kezemre rajzolt
virágszirom emléke
angyali pille

szülőfalumba
vissza jár a sóhajom
miért mentem el

Emléked nélkül
fapados utazások
a szép álmok is.

havas dombokon
a szürkés síremlékek
dermedten állnak

kegyeletsértő
zsákutcát elnevezni
hídemberekről

Természetesség
ring felém, s múltba bódul
csüggedt sóhajom.

Karácsony táján
kint hulló hópelyhek közt
emlékek szállnak...

megőrizve Ők,
koszorúereimnek
falán emlékek

fa alján vár egy
bontatlanul édesebb
pralinédoboz

Téli estéken,
fahasábok fényében
visszajár a múlt...

emlékeimből
mint egy meleg takarót
magamra húzlak

Láttam anyámat
virágszirmokkal hulló
hópelyhek taván.

Vásárfiát tart
kicsi kéz, szemében még
élnek ősei.

Mécses-lángnyelvek
Hosszan nyúló, gyönyörű
szép emlékfelhő.

szélesre tárom
a reggelt, hogy emléked
mind beszívhassam

a zsebeimben
hordozott, gyűrt törődés
rád emlékeztet

November kopog
emlékkripta ajtaján
- fájdalom felel.

mustízű lugas
őszbe érő fürtjein
mámoros emlék

egymásra borult
emlékek sűrű lombján
könnyek fészkelnek

Szürke fák alatt
piros padba vésett szív
őrzi a nyarat.

ajkamra cseppent
mosolyod vállamhoz dől
egy elmaradt csók

görbült harangszón
Hirosima felett rég
megállt az idő

Aki megismert,
nem felejt. Ki elfelejt,
az sosem ismert.

csónakcsücsöknyi
árnyékban hánykolódik
a tegnap éjjel

Vörös ég alatt
kucsma-tenger hullámzik,
s Apánk integet.

Ki nem mondottat
a szív olykor örökké
gőgicsélni hagy.

Stelázsin maradt
óízű gondolat - sváb
nagyanyám dzsemje.

Párizs képei
falamon, körtefáim,
mind emlék ma már...

emlékek súlya
szép éveket felidéz
már súlytalanul

Langy estén lombok
alatt pohár bor regél
megfakult múltról...

Szürke emlékek
álomfirhangjain át
testet ölt a múlt.