Haiku versek az erdőről

Ahogy öregszem,
fa képzetem szűnőben,
az erdőt látom.

Ezer szív éli
fától fáig az erdőt,
gyökerünk közös.

erdő tisztásán
az ég is hozzám hajolt
együtt örültünk

Moccanatlan csend?
Holtfában születendő
Milliónyi lét

erdők aljára
puha szőnyegek nőttek
pillangó mintás

Roppant gyufaszál
sereg a végtelen ég
felé szalutál.

Erdő fohászát
az hallja meg, ki szívét
s lelkét kitárja.

Árnyas fák alatt
lecsendesedik minden
kavargó érzés.

ásít az erdő
aranyzöld rózsabogár
levélre huppan

Ébredő erdőt
Beragyogja a Napfény,
Természet-mosoly.

Itt van a tavasz!
Ébred az erdő, a rét,
medve kint marad...

Tavaszi szél zúg.
Felkapta gondjaimat,
ágak siratják.

Ezüstfenyők közt
égi paplanok várják
az álmodozót.

Ősz erdő dalol,
Sárgán pereg már zöldje.
Álmokat sodor.

egy fát ölelek
erdőfürdőben belső
hangom keresem

kis viskó, erdő
közepén; verandán ül
a vénség és én...

hullott levélszag,
ráncos fatörzsön moha,
életunt látvány

huhog az éji
erdő - baglyok szemében
csillog a holdfény

madárfütty halkul
néhol mélázó árnyak
álmot találnak

lombok boltívén
visszhangzó madárdalban
Istentisztelet

rejtekutakon
fürge őzpaták nyomán
dobban az erdő

tavaszi zsongás:
csiripel, zümmög, fütyül,
szívemnek kedves

a fenyves szótlan
gyantás illatát érzem,
néma hangulat

mocorog már a
pompás lombkoronával
álmodó berek

erdőben a fák
olvadt fehérben álló
maszkolt valóság

dobbant a zord fagy
sóhajt a korhadt fahíd
gyors léptem alatt

erdők fáitól
semmit sem kérdezek, ők
mégis felelnek

Magasra csak az
nőhet, aminek mélyen
van a gyökere.

Ripp-ropp roppan az
ág, szökken a szarvas, jön
a komor vadász.

villan smaragdszín
levél - ágak közt bujkál
fénylő őszi szél

Fázik az erdő.
Vén faágak vacognak
levélhulláskor.

. Tegnap az erdőn
Isten hangján suttogott,
ringatott a csend.

Tegnap az erdőn
Istennel beszélgetett
az árva lélek.

Susog az erdő.
Illatok sűrűjében
gombakupolák.

Ötven éve egy
szívet véstél tölgyfába,
mára begyógyult...

Tegnap az erdőn
vadvirágok közt járva,
lelkükké váltam.