Haiku versek a fákról

Mesélnek a fák
zörgő avar suttogja -
ágban a remény.

fázós reggelen
kávészínű kardigánt
öltött minden fa

Susogó fákon
hajnal fénye kúszik át,
hűs szellő suhan.

Erdők mélyén a
fák titkokat őriznek
évezredekig.

Fák ringanak a
szélben, erdő lélegzik
üdén, boldogan.

madárkánon, ha
fa lombját `tupírozzák`
színes lebegés

erdő tenyerén
minden apró ösvény egy-
egy életvonal

szűrt lámpafénynél
egy fa árnyéka mozdul
sikoly-jelmezben

messzi távolban
nyírfák törzse, mint ezüst
varázsceruzák

csipkemintás fák
városi ablakoknak
szép keretet ad

bozontos fészek
madárcsicsergést bújtat
vastagtörzsű fán

Májusban van a
MADARAK ÉS FÁK NAPJA -
Föld az övék is!

FÉNY - arany hajszál
sűrű erdei fák közt,
Isten metszette

csipkeszoknyás fa
mézillatú rügyének
csöndjét ízlelem

mi a pillanat (?)
fák lombján átszűrődő
remegő fényfolt

Kopasz, metszettük,
termése zsákban, szárad.
Törjek estére?

egymáshoz nőt fák
fényben fürdetik arcuk
ódon templomok

ólomkönnyeket
sírnak az útszéli fák
bánatom enyhül

Hallgat minden ág,
meztelen gallyak lógnak
némán a ködben.

fák lombjai közt
rozégyöngyöket izzad
telihold vére

kertünk végében
a nyár aranynedűjét
izzadják a fák

Fák hegedülnek,
míg a távoli holdfény
sötétben borzong.

Egyetlen levél
sem élheti túl a fát -
halni születünk.

A szegény juhart,
nem találtam már meg. Csak
egy csonka törzset.

messzi dombtetőn
bátran virágzó fa tart
súlyos felhőket

ott lógott a fán
egy apró esőcseppben
az egész világ

Vihar borzolja
a belőtt frizurákat -
csapzott nyári fák.

Mit a szél suttog,
lombok jól kikacagják.
Újabb vidám nap.

Szú rágta fába,
a Teremtő véseti
labirintusát!

Vén fatörzs vagyok,
mit tudok a világról,
súgták a lombok.

Láttam hullani
fagyott virágaidat
gyümölcstelen nyár.

A fám kivágva?
Kinő földből megint, nézd.
És a házam is.

hogy lehullt lombja
most pőrén fagyoskodva
a tavaszt várja

deres zúzmarát
prüszkölnek vénülő fák
jégbe zárt világ

téli fák körül
jéghideg csend prédikál
letérdepelnek

lombjukat vesztett
fekete karmok a fák -
égre merednek