Haiku versek a fákról

százéves fatörzs
érdes barázdáiban
szunnyad a tudás

őszbe bújt nyári
napfény szeszélyes tüze
vörös lombderű

zöldelő fákon
szél simul - dorombolva
legyint az őszre

Szél kigombolja
fáknak tarka gallérját
földre hull a lomb.

koros hölgyek ők
a park díszei hárman
együtt magányban

Gyűmölcsfa ágán
egy magányos falevél
az őszről mesél.

balzsamos éjen
csillagkupola alatt
suttognak a fák

Mint selyemlepel
úgy hull alá a fákra
a szürke alkony.

Lusta macskaként
nyújtózik el a fák közt
a nyári alkony.

Havat hord a szél,
kopasz faágon fagyott
levél hintázik.

Két villámlás közt
lombját vesztett almafán
csillagfény táncol.

Vacogó fákra
arany palástot sóhajt
a lemenő nap.

Mosolyát szórta
tölgyfa alatti padra:
fényes napsugár.

Hűvös köd szitál
lombjukat vesztett fákra -
sír az őszi szél.

körtefáimon
csodás lepketáncot lejt
két kék pillangó...

Mint fáradt koldus,
úgy áll út szélén árván
kiszáradt vén fa.

Halott fákon is
Ott a múlt virágzása
A szépség örök

Ezüst derűvel
szemléli a világot:
útszéli nyírfa.

por fakította
örökzöld lombruháját
lágy eső mosta

erdő fái közt
ágakból formáz köréd
kis imafülkét

szomorúság az
ha kiszáradt fák fölött
sírnak a felhők

útszéli fákat
borzol a nyári szellő
dombok ölében

Már földig húzza
az öreg tölgy ágát a
századok súlya.

Öreg meggyfára
Édes illatot bókol
Titokban a szél.

Harmatos hajnal
csendjét még őrzik a fák
lomb közé rejtve.

Vonalkódot von
az alázattal hajló
fák sziluettje.

...És mégis - a fák
koronájukat vesztve -
ágat hajtanak.

Szélben tomboló
zöld lovak a fák, de a
gyökér a karám.

Völgy ölén tölgyek,
mint megbűvölt vén hölgyek
fényárban ülnek.

Ködben álló fák
őrzik meztelen lelkét
a múló télnek.

zöldellő liget
árnyaló fái alatt
madárka tipeg

Játékos szellő
faágat ringat lágyan,
rügyeket dajkál.

a szellő karján
táncot lejtenek a fák
susog a reggel

Két tar korona
egymást némán karolja,
csókba ér águk.

Közelgő este
simogatja a fákat,
altatót dúdol.

Halottnak látszó
kertek tündérei fák
szívében élnek.