Haiku versek a felejtésről

Tegnap sóhaját
legomboltad a máról:
felszabadultál.

Gyermekkorom kis
falovait fölfalták
rég kihunyt tüzek.

Országút mentén
feszületvirág satnyul
világszenny porban.

Málló vakolat
múlt titkokkal az idő
tenyerébe hull.

Kidobtad mikor
nem tudtál mit kezdeni
az emlékünkkel

Rossz emlékeim
- batyuba kötve - rozsdás
szögre akasztom.

Tépd ki magadból,
s felejtsd el mindörökre
azt, mi nem épít!

Elfelejteni,
mi elfelejthetetlen,
meddő küzdelem.

Múltnak árnyéka
takarja mának fényét:
tisztíts ablakot.

Mint kinőtt ruhát,
úgy vetném le magamról
múltam terheit.

Emléked homok
mi ujjaim közt pereg
elengedtelek

kifáradt emlék
ül megkopott padomra
eltűnik minden

elillant a szó
rejtélyes rezgést sejtet
feledés vizén

feledés lepi
az összes kimondatlan
titkos vallomást

közös képünkről
egyesével kopnak a
papír-pixelek

Beírom neved
a hóba, s elfeledlek
ha a tavasz jő

Az emlékkönyvem
Üres lett, pillangóvá
Váltak a szavak

ne időzz sokat
halott emléktavaszok
virágkertjében

Gondolat fénye
hullócsillagként hunyt ki
mély sötétségben.

Könnyes kabátja
lóg élete margóján
feledésbe fullt.

Megperzselt szívvel
remélni a felejtést:
hiábavaló.

nem őrzi a szél
forró lábnyomainkat
múlt emlékeként

ősz sír bennem is
emlékek sárgulnak - szél
fújja szerteszét

Van, aki él, hogy
felejtsen - más felejt, hogy
még élni tudjon.

Rossz emlékeim
- batyuba kötve - rozsdás
szögre akasztom.

Tátongó múltat
a mának tapaszai
tudják elfedni.

Mögöttünk sorra
kilincs nélküli ajtók
záródnak döngve.

lábnyomaimba
hiába lépdel a múlt
nem érhet utol

gyűrt emlékeim
már lassan vasalja az
emlékezetem

tenger az idő
cseppenként oldja a múlt
mészkőszirtjeit

minden eladó
tábla mellé kiraktad
múltad motyóit

Túl a nádason
egy emlék merült ringó
csillagtengerbe.

Felejtenélek
de kopog ajtómon a
kívül hagyott múlt.

emlékeim már
elsodorta a folyó
egy papírhajón

semmi az egész
sok öröm- és bánatkönny
feledésbe vész

Feledhetetlen
volt, csak az emlékezet
nem tudta mindezt.