Haiku versek a félelemről

Nem baj az, ha félsz,
amíg a bátorságod
bölcsen dominál.

Már csak a saját
konfliktuskerülésem,
amitől félek.

A félelmeink
szorításában szenved
a boldogságunk.

Élni vagy félni?
ez itt a kérdés, ha félsz
igazán nem élsz.

simogatástól
is visszaretten aki
pofonhoz szokott

Túl hangosak a
gondolataim. Félek,
mások is hallják.

érzem apránként
összeadódik bennem
minden fél-elem

moccan a kezem
a tiedhez félve nyúl
fogadj el kérlek

annyira bátor
voltam hozzád hogy félni
tanultam tőled

Ím, hajszálon lóg
A félelmem s alattam
A végtelen tér

Félelmed, hogy más
mit mond majd rólad - lesz szűk
lelki börtönné.

rezgő nyárfákon
lombbölcső selymeiben
reszket a kétely

A ködbe burkolt
Sötét árnyak léptei
Megrémítenek

Rejtett világunk -
félelembuborékban
reményzárványok.

Félelmem ennyi:
ha nem leszel, megszűnök
gyereknek lenni.

Dörgésben félő
gyermek felett szívem nyit
ölelésernyőt.

ablakom alá
körmeit falba vájva
borostyán kúszik

ködbe tűnt úton
anyám kezében kezem
akkor nem féltem

Műtőasztalon
vakító lámpafényben.
Hűvös őszi szél.

Komor fák között
árnyakat űz a hajnal -
Félelmeinket.

A legtöbb ember
feláldozza önmagát,
mert élni nem mer.

A félelemnek
terebélyes gyökere
rettegésben tart.

Hiába minden
védelem, ha elmédben
úr a félelem.

A sötétségben
rejtőző kígyók lassan
körém fonódnak.

Félelmeidben
önmagadnak foglya vagy,
világ peremén.

farkasok közé
tévedt bárány tanulja
mit jelent félni

sötét az erdő
felhők mögé bújik el
az őszi újhold

A félelemnek
terebélyes gyökere
kiirthatatlan.

Riadt szív köré
félelemből fon hálót
a hitetlenség.

Vágyak hajóján
vitorláimba fogom
félelmem szelét.

eldugott völgyek
soha nem látott hegyek
közt füstölögnek

zord lépteidtől
remegő csendfalakról
vak fénykönny zuhog

A felkelő nap
avarszőnyegen alvó
félelmet ébreszt

kezed nyújtani
nem mered de vágyod az
elérhetetlent

madárseregek
röptéje von félőkre
fekete fátylat

Kevés hős akad,
legtöbbünk tünetmentes
virtushordozó.