Haiku versek a félelemről

Megnyitom magam.
Rég volt. Berozsdásodtam,
de még működöm.

Megrémítesz. Több
a vágy, mint a büszkeség.
Nem véd többé pajzs...

Érzéseimet
szégyellem ... Ha nem mondom
el, úgy elveszek.

Elég egy halvány
vonal, s megtorpanunk a
jó dolgok előtt.

Harang kondult, a
galambok elrepültek.
Üres a torony.

Sírva könyörög
a pillangó a bábban:
hadd maradjak még!

Félsz, mit mondanak
s eközben elfelejted
valódi éned.

fázós gondolat
arra késztet bújjak a
a tenyeredbe

Saját tudatod
szülte félelmedtől csak
magad szabadulsz

körben széklábak -
merev kezdő - bálványok
tánciskolában

belemerülnék
mélységedbe, de félek
a sajátomtól

Nem baj az, ha félsz,
amíg a bátorságod
bölcsen dominál.

Már csak a saját
konfliktuskerülésem,
amitől félek.

A félelmeink
szorításában szenved
a boldogságunk.

Élni vagy félni?
ez itt a kérdés, ha félsz
igazán nem élsz.

simogatástól
is visszaretten aki
pofonhoz szokott

Túl hangosak a
gondolataim. Félek,
mások is hallják.

érzem apránként
összeadódik bennem
minden fél-elem

moccan a kezem
a tiedhez félve nyúl
fogadj el kérlek

annyira bátor
voltam hozzád hogy félni
tanultam tőled

Ím, hajszálon lóg
A félelmem s alattam
A végtelen tér

Félelmed, hogy más
mit mond majd rólad - lesz szűk
lelki börtönné.

rezgő nyárfákon
lombbölcső selymeiben
reszket a kétely

A ködbe burkolt
Sötét árnyak léptei
Megrémítenek

Rejtett világunk -
félelembuborékban
reményzárványok.

Félelmem ennyi:
ha nem leszel, megszűnök
gyereknek lenni.

Dörgésben félő
gyermek felett szívem nyit
ölelésernyőt.

ablakom alá
körmeit falba vájva
borostyán kúszik

ködbe tűnt úton
anyám kezében kezem
akkor nem féltem

Műtőasztalon
vakító lámpafényben.
Hűvös őszi szél.

Komor fák között
árnyakat űz a hajnal -
Félelmeinket.

A legtöbb ember
feláldozza önmagát,
mert élni nem mer.

A félelemnek
terebélyes gyökere
rettegésben tart.

Hiába minden
védelem, ha elmédben
úr a félelem.

A sötétségben
rejtőző kígyók lassan
körém fonódnak.

Félelmeidben
önmagadnak foglya vagy,
világ peremén.