Haiku versek a félelemről

ablakom alá
körmeit falba vájva
borostyán kúszik

ködbe tűnt úton
anyám kezében kezem
akkor nem féltem

Műtőasztalon
vakító lámpafényben.
Hűvös őszi szél.

Komor fák között
árnyakat űz a hajnal -
Félelmeinket.

A legtöbb ember
feláldozza önmagát,
mert élni nem mer.

A félelemnek
terebélyes gyökere
rettegésben tart.

Hiába minden
védelem, ha elmédben
úr a félelem.

A sötétségben
rejtőző kígyók lassan
körém fonódnak.

Félelmeidben
önmagadnak foglya vagy,
világ peremén.

farkasok közé
tévedt bárány tanulja
mit jelent félni

sötét az erdő
felhők mögé bújik el
az őszi újhold

A félelemnek
terebélyes gyökere
kiirthatatlan.

Riadt szív köré
félelemből fon hálót
a hitetlenség.

Vágyak hajóján
vitorláimba fogom
félelmem szelét.

eldugott völgyek
soha nem látott hegyek
közt füstölögnek

zord lépteidtől
remegő csendfalakról
vak fénykönny zuhog

A felkelő nap
avarszőnyegen alvó
félelmet ébreszt

kezed nyújtani
nem mered de vágyod az
elérhetetlent

madárseregek
röptéje von félőkre
fekete fátylat

Kevés hős akad,
legtöbbünk tünetmentes
virtushordozó.

rémálmaimban
letört száraz ág vagyok
s benned tűz lobog

Félelmed taván
megtörik a jeges csend
s olvad magányod.

Érzéseinket
félelmeink börtöne
tartja fogságban.

szorongó ember
mindig talál magának
friss félnivalót

ami véd bezár:
nincs együtt biztonság és
tágas szabadság

milyen múltból futsz
félelmek alagútján
a remény felé?

A félelem egy
áttétes rák. Emberről
emberre terjed.

Legbátrabb a Hold,
mert van ám, hogy néha fél,
de sosem retteg.

Csúnyán bevérzett
a kötél szakadtán a
biztonságérzet.

Csak azért félek
ettől is, attól is, hogy
hozzád bújhassak.