Fűzfáról szóló haiku versek

vén fűz napjait
számolja termeszhorda
falja fel lelkét

vén fűz tetején
az ég szele gerlepárt
lenget ághintán

Nyári szellő a
szomorúfűz tincseit
összekócolta.

haját fésüli
gyors sodrású patakban
egy szomorú fűz

kacagó szélben
fűzfa loknijait vén
tavasz mozgatja

hűs vízbe mártva
haját mossa a vén fűz
túlpartra vágyik

szomorúfűznek
ágai földig érnek
harmatot isznak

Száz ága borul
törzsére, önmagának
menedék a fűz.

holdfényfolyamon
ezüstös fűzfalombok
isszák a csendet

Táncában széllel
évődő fűz barkával
dúsítja haját.

Szomorúfűznek
ágai vízbe lógnak,
iszik vagy sirat...

Zokog jelenünk,
nyugágyra fűzfa lombja,
nyugvón hajlok rád.

lágy fénytörésben
zsenge fűzkoronákat
csillogtat a nap

Ha egy fűzfa is
Lehet szomorú, akkor
Én miért is ne?

árad a folyó
partmenti fűzfák ágán
szellő hintázik

lombját fürösztő
fűz halk zenéjét tova
dúdolja a víz

ébred a tópart
bozontos füzek ágán
rügyek bomlanak

dereng a hajnal
már csak a fűzfa odva
ásít feketén

Bolondos fűzfa,
vigasztaló táncot jár.
Örvend a fénynek.

szellő borzolta
fűz árnyjátéka mintha
kosarat fonna

szomorú fűzfa
vállán alkony stólája
lelkeket ölel

Sárgul a fűzfa,
selymet bontó ágain
ragyog a napfény.

fűz táncol széllel
pedig a nyár elhagyta
már réges régen

Fényből glóriát
fon a hajnali napfény
vén fűzfák fölé.

fűzfavessző leng
lágyan fújja déli szél
lélek - csend - élet

öreg fűz ága
mintha vizet merne a
folyó árjából

szomorúfűzfa
földig lógó ágain
ezüst holdfény sír

Ezüst holdfényben
álmodó fűzfák között
szerelem lépked.

fűzfa gyökerét
folyó öleli lágyan
mélyben bölcső ring

szomorúfűzön
végtelen csend bóbiskol
susog a levél

Szél sír a fák közt -
elmúlt tavaszról mesél
csupasz füzeknek.

füzek hajába
fénytelen brosst illesztget
játékból a hold

Tavasz-dallamot
penget a hajnali szél
fűzfák ágain.

Sárga gólyahír
Patakcsobogást mesél
Fűzfaágaknak.

Kíváncsi szemek
elől fűzfák lombja ad
lágy menedéket.

Sárga hajú fűz
zöld szoknyaráncaiban
zeng a békanász.