Gyászversek

mélyre temetve
bánatom mocsarába
árva önmagam

Gyászom örökre
szóló, de megengedem
az elfogadást.

utolsó szavad
könnybetűkkel írod majd
mások arcára

Befelhősödött
szemem csendes esővel
békéd áztatja

Már egy hónapja
minden vers csak rólad szól.
Így emlékezem.

Macskaköveken
Léptünk, együtt fütyültünk.
Már csak én fújom...

Szép emlékedből
táplálkozik a lelkem,
hogy együtt legyünk.

Kabaré-színház
és vicc-nagymester: mától
már fent nevettetsz.

Gyászos szívemben
emléked szövétneke
kegyelettel ég.

sértődöttséged
ürügyén gyászba borul
a humorérzék

Édenét vesztett
lankadó csokrom, Anyám
sírjára borult.

mikor elmentél,
a fájdalom virága
nőtt a szívembe

Kicsi angyalkám
az égben, babusgatja
fönn édesanyám.

Körülnövi az
élet a hiányod, mint
fatörzs a sebet.

üzlet ez is már
mécsesek tetején ott
ül száz mikulás

A szív meghasadt
ében, gyertyaláng remeg
mély sötétében.

Szivárvány színű
a halál, csak az élők
gyásza fekete.

Zenéje most is
rólam szól, hozzám beszél,
mintha még élne.

fekete napon
fájó búcsú - szokatlan
elnehezült csend

már megint - kihunyt
életemből egy csillag,
hívta a távol...

fehér páva mint
egy angyal tollruhája -
magyarok gyásza

Mécses világít
gyengéden melegíti
az ősz sóhaját...

Édesanyám megy
a Menny odafönn várja
könnyem kíséri...

gyászos szótlanság
hiányt pótló vigasza
lélekrezdülés

Régi fotónkon
szappanbuborék csillan.
Most szememben könny.

gyertya lángjain
viaszba olvadt csendkönny
gyógyuló hiány

elvesztettelek
bánatgyöngyök fénye ring
szóláncaimon

kettétört élet
mély gyász szakadékára
völgyhidat épít

Országút mentén
feszületvirág satnyul
világszenny porban.

Rád emlékezem,
az arcom időráncán
fájó könny szalad.

Megfáradt lelked
égi mezőkre vágyott:
fehér krizantém.

május abrosza
fekete kendő fátylán
könnyes gyászt takar

emlékké vált a
gyermekkori kacagás
nincs többé anyám

A gyászt idővel
beindázza az élet
- emlék nő köré.

magam lépdelek
korhadt talpfák ütemén
emléked kísér

Vártalak mindig,
öleltelek halálig.
Most hervadozom.